„Amíg élsz, fogd a kezem!”
Amikor a gyermek megszületik, anyja kézbe veszi, megérinti, megsimogatja, két kezével magához szorítja.
Az anyai kéz az, amely megnyugtatja, ha álmos, vagy ha fáj valamije. S mikor már érzékeli a környezetét, kezecskéit anyja felé nyújtja, mely megfogja, és sokáig nem ereszti el.
Kíséri a totyogó baba első lépéseit, majd a bölcsödébe, óvodába. És izgulva szorítják egymás kezét, mikor az első utat megteszik az iskolába.
Később, kamaszként néha szégyelli, hogy anyja megfogja a kezét az utcán, s ahogy nő, s lassan felnőtté válik a gyermek, az anyai kéz fogása már szinte csak képletes.
Az egyetemi, főiskolai évnyitóra indulván azért még megszorítja anyja kezét, s az anyai kéz tovább is ott lebeg felette, körülötte, még akkor is, amikor már úgy érzi, tényleg megáll egyedül a lábán.
S később, mikor a gyermek maga is szülővé válik, bizony ismét jól jön az anya – akkor már nagymama – segítő keze, képletesen is, fizikálisan is.
Azok, akik nem tudják, mikor kell elengedni, s mikor kell ismét odanyújtani az anyai kezet, könnyen megélhetik, hogy gyermekeik eltaszítják, elutasítják azt. S évek telhetnek el, míg rájönnek, mit veszítettek mindketten, és kezeik sokszor nehezen találják meg újra egymást.
Ha igazi anyai szeretet van benned, tudnod kell, mikor kell elengedned gyermeked kezét, úgy, hogy ő tudja, bármikor újra nyújtod neki.
Gyermekként pedig soha nem szabad elfelejtened mit adott, és mit adhat neked az anyai kéz.
Hozzászólás zárolva.