„Az anyósom engem is felkent a falra!”
Úgy döntött, hogy nem festet, inkább saját kezűleg burkol. Fényképekkel és fotókkal. Eleinte furcsa megoldásnak tűnt, de aztán eszembe jutott, hogy a 70-es évek nagy tájkép -és „sztárposzterek” időszakában én is hasonlót műveltem.
Így hát megértettem. A praktikus oldalát mindenképpen, hiszen olcsó és időtálló.
Aztán mégis tovább gondoltam…
Családi fotókat már én is tettem a falra: a szüleimét, gyerekeimét, a szeretteimét, az együtt töltött nyári élményekét, eseményekét… Jó rájuk nézni, szívmelengető, kedves látvány.
De mit keresek a volt anyósom falán, a volt férjemmel együtt, egy régi esküvői fotón?
És hogyan keveredett oda a volt sógorom, a volt feleségével?
És mit keresnek a „voltok”, a jelenlegi asszonyokkal egymás mellett, alatt és fölött kirakva egy falon?
Az összes házasságok, összes gyerekeivel és a sosem látott dédunoka képével egy kupacban?
Valahogy még érteném, ha egy össznépi szeretet hangulatnak emléket állítva rendezte volna ezt a fotókiállítást… De így, hogy a „családi fal” szereplői még csak beszélő viszonyban sincsenek egymással… Egy kissé elképesztő!
Persze lehet, hogy éppen „családegyesítés” céljából lettünk mindnyájan felakasztva a szép szoba északi falára. Csakhogy ő nyugodt szívvel elénekelhesse: „Szeressük egymást, gyerekek…?!” Ezzel már úgyis elkésett…
Pedig tudhatná, feng shui könyvek nélkül is, hogy ezeknek a fotóknak ugyanolyan hatásuk van, mint a száraz virágoknak, a kellemetlen és tragikus eseményeket felidéző tárgyaknak. Mind csak halott energia! És az erőszakos beavatkozás összezavarja az emberi kapcsolatokat is.
Nem értem a „mamát”. Úgy lógunk a hófehér szobafalon régi és új feleségek, mintha a fiai vadásztrófeái lennénk.( Lehet, hogy erre olyan büszke?)
De én se trófea, se tapéta nem akarok tovább lenni…!
És Te?
Nézz körül! Szerintem Neked se mindegy, hova akasztanak fel, – a tudtod nélkül….!
Hozzászólás zárolva.