„Ez kész agybaj! Szégyellem, hogy boldog vagyok!”
„Mostanában nyugtalanul alszom. Először azt hittem, hogy a nagy melegtől, és az unokám éjszakai sírásától… Aztán ráfogtam a klimaxra, és a sok munkára, a szemem és az agyam fáradtságára…
Még a légszennyezést és a közelemben lévő forgalmas csomópont zaját is tettesként gyanúsítottam. Már a késő esti vacsorát is kihagytam, hátha zaklatottságomért ő a felelős – ontotta magából a telefonba, kérdezés nélkül a barátnőm.
Kerestem az okokat, amíg kitartóan nyomoztam Kojak módra magamban is, jó mélyen…
Megküzdöttem érte, és végül rájöttem, – dolgoznak bennem a hormonok!
De olyan erőszakosan és félreérthetetlenül, hogy ettől éjjel nem alszom, nappal pedig furcsákat álmodom.
Azt álmodom, hogy mosolygok, és boldog vagyok. Percenként kapkodom fel a telefont, hátha érkezik sms, vagy éppen viszem magammal még a wc -re is, nehogy egy fontos hívásról lemaradjak. Nem szólok vissza csípősen reggelenként a szomszédnak, türelmes vagyok a boltban, és már kétszer adakoztam a jótéteményért a templomban. Lemostam a lakásban az összes tükröt, hogy végre elégedetten nézzek szembe magammal, átrendeztem a ruhatáram, és dupla dózisban iszom a kegyetlen ízű „fogyi” teát. Ráadásul naponta kétszer és tánclépésben takarítok…
A gondolataimat is nehezen tudom összeszedni, rakoncátlanul kalandoznak hol össze, hol vissza, ám mindig ugyanott találnak célba.
Ez őrület! Mi történik velem? Beteg lennék?
Kétségbeesetten aggódni kezdtem magamért, és a titokzatos állapotomért.
Az igazi felelet hirtelen, és jó hangosan érkezett a rádióból:
„Szerelmes vagyok, mint egy nagy ágyú…”
Ez szinte hihetetlen! Szóval mégiscsak a hormonok kopogtatnak… De éppen most..?
Fogadjam őket…?
Lehet, hogy utoljára toporognak az ajtóm előtt…(?)”
Hozzászólás zárolva.