„Tanár úr kérem, most már én vagyok a dögösebb!?”
Nagyon bírom az osztálytalálkozókat. Az ember néha csak egy pillanatig, de van úgy, hogy „órákig” fürkészi az arcokat, mire beazonosítja a névvel.
Így harminc évvel az érettségi után, még jó játék „összemérni” magukat, vajon hol is állunk a sorban?
Igaz, hogy előtte napokat a kozmetikában, a masszőrnél és a fodrásznál, meg a pszichiáteremnél töltöttem, de ez most felejthető, a lényeg, hogy a legjobb formámat kell hoznom. A múlté már a hét eleji kínkeserves léböjtkúra, meg a 3 napos gyorsdiéta is, ami miatt az egész család szolidaritásból velem éhezett. Mert ha a régi méretű blúzba nem is, de egy számmal nagyobba még illik belepréselődnöm.
Izgalmas ilyenkor meglesni, hogy ki mennyire hízott meg, mennyi szarkalábat és ráncot gyűjtött össze, őszül-e már a fiúk feje, méretes-e már a sörhas, és láthatóan kinek-mije lett természetellenesen mű?
A terepet percek alatt felmérem, és elégedetten kezet rázok magammal. Szóval, még nem vallok szégyent…
Mert hát csak rá kell nézni Katira, akiért anno minden fiú egy kicsit meghalt volna, most meg itt ül rémesen beesett arccal, és anorexiás alkattal. Bizony megdöbbentően ijesztő látvány. És itt van Zsuzsa, aki széltében-hosszában most „egyméret”, pedig valamikor a suli legjobb sportolója volt. De mi lett Sanyi göndör hajfürtjeivel, amibe úgy imádtunk beletúrni? Most csak a tar fejét simogathatnánk, ha az asszony engedné… Zsolti vérvörös táskás szemeiből és szederjes arcából is azonnal levettük, hogy a keze nem véletlenül remeg az alkoholért.
Aztán a„ kivel, mi történt” körkérdés után kicsit elszégyellem magam. Kiderül, hogy Kati alig pár hónapja lett özvegy, Zsuzsa súlyos pajzsmirigy problémákkal küzd, Sanyi vállalkozóként, napok alatt lett a családjával együtt földönfutó, Zsolti pedig sosem volt erős jellem…
Nem véletlen, hogy egy kicsit belerokkantak…
Aztán egy-két pohárka után jönnek a nagy sztorizások és röhögések, és kiderül, még ugyanolyan idétlen gyerekek vagyunk, mint régen. Néhány óra önfeledt múltidézés, fényképmutogatások, és „élményfeltáró” esettanulmányok közben, mindannyian megfeledkezünk az idő múlásáról… amúgy képletesen is.
Hozzászólás zárolva.