Csak annak rossz, aki sajnálja magát…

Sokféle filmet szeretek, hangulattól függ, hogy milyet választok (Ahogy mindenki.) Szeretem azokat, amik szólnak valamiről – pl. Passió, de azokat is, amik nem szólnak semmiről – pl. Micsoda nő.

Aztán azokat is, amik olyan dologról szólnak, ami nincs is: X-Men. Azokat meg különösen, amik látszólag nem szólnak semmiről, de közben mégis. Ilyen nekem az Igazából szerelem. Meg a Család kicsi kincse. És most már a Juno is.

Tizenhat éves lány teherbe esik. Nincs semmi tragédia, nem erőszakolják meg, nem zaklatja az apja, ő az, aki szeretkezni akar kissé esetlen barátjával. Akivel aztán együtt sem marad.

Megpróbálja az abortuszt, de nem viszi rá a lélek, úgyhogy dönt: kihordja, és örökbe adja. Keres jól öltözött, jól szituált szülőket gyerekének, nem szenved, nem drámázik, így határoz, és kész. Vállalja a szülők dühét – ami elmarad, mert most kivételesen még ez sem tragikus. Apja tudomásul veszi, nevelőanyja átszabja a deszkásnadrágjait.

Pedig sírhatna, és sajnálhatná magát, de nem teszi. Suliba jár, elviseli a szúrós pillantásokat, közben közel kerül gyereke örökbefogadó apjához, akiben aztán csalódik is. De ez sem katasztrófa, mert rájön, hogy „az Igazi mindig azt fogja hinni, hogy a te seggedből süt a nap”.

Juno naiv és gyerek, az élet meg szar, de nem hagyja magát. Elfogadja a dolgokat olyannak, amilyenek, és azt teszi, amit a szíve diktál. Nincs dráma, nincs szenvedés. Romantikus? Nyálas? Talán, pedig a film nem az. Egyszerű, tökéletes. Úgy, ahogy van.