„Szerinted mit keres a számban a füled…?”
A csodálatos magyar nyelv mindenre képes. Még arra is, hogy fura „helyzetekbe” hozza egymással távoli érzékszerveinket. Például így!
Kamasz koromban hányszor szólt rám anya:
– Nem hallod? Ülsz a füleden? Hát már megint süket fülekre talál, amit mondok?
Persze, hogy a fülsiketítő zajban a fülem botját (ma sem tudom, hol van) se mozdítottam.
A biosz órákon is csak fél füllel hallgattam, amit Sanyi bácsi magyarázott, mert éppen fültanúja voltam egy izgalmas beszélgetésnek.
Fülön is csípett az öreg a figyelmetlenségemért és a többiek füle hallatára jól leszidott.
– Csupa fül vagyok! – közöltem vele szemtelenül és magamhoz öleltem a kockásfülű nyulamat, amit szülinapomra kaptam
De jól esett, amint Zsolti vigaszul a fülembe súgta, hogy ő még így is szeret.
Zene füleimnek… mosolyodtam el. Igaz, hogy kicsit karfiolfülei voltak a szerelmemnek (mert abban az időben birkózó világbajnoknak készült), de én így is rajongtam érte. Akkor…
Most meg a fülét-farkát is behúzza, amikor meglát. Nem értem miért… Talán a kajlafülű barátnőjét szégyelli előttem? Létezik ma már fülplasztika… Zsoltinak pedig még a füle mögött is pénz van!
Ezt is elszalasztottam… De nem baj!
Sose szerettem, ahogy a „nyelvészkedett” a fülcimpámmal…
Hozzászólás zárolva.