Úgy érzem: „Valaki útravált belőlünk…”

Volt egy csoport, voltak emberek, akikkel bejárhattam az elmúlt évben saját és mások sors-útjait. Megnézhettem, miért követek el újra és újra megfejthetetlenül hülye dolgokat, s hogy miként tévedek vissza újra és újra az ősök számomra kitaposott, örökségekkel terhes útjaikra.

Miért teszem, amit teszek? Milyen belső kényszer hajt arra, hogy esztelenül viselkedjek? Miért vágyakozom még mindig az apám elismerésére, és miért akarok még mindig erőszakos kisgyereke lenni anyámnak?-mennyi felsorolhatatlan emésztő kérdés.

Mikor belecsöppentem a pszichodráma világába, többször is eszembe jutott a gyerekkor nagy rejtélye: gyerekként sokszor hajtogattam magamban, hogy bizonyos dolgokat másképp fogok csinálni, mint ahogy otthon láttam, átéltem.  Aztán persze rendre azon kaptam magam, hogy ugyanazokat a szavakat használom, mint apám meg anyám; ugyanaz a hanglejtés és hangszín játszik a gégémben, mint az övékében…

„Mintha az anyám mondta volna…” – futott ki a számon nemrégiben.

De miért? Miért érezzük gyakran azt, hogy kényszerpályán mozgunk? És hogy mehetünk szembe saját magunkkal? Számomra ezekbe a kérdésekbe gyalogolt bele egyenesen a pszichodráma, s vágta arcomba- néha szó szerint- a válaszokat.

És persze megerősített abban, hogy: „Tetteim eredménye vagyok, tettek örököse. Bármilyen cselekedetet követtem el, akár jót, akár rosszat, annak örököse leszek”- ahogy Buddha is megfogalmazta.

Bűntudatot cibált le rólam, megedzett, hogy saját sorsunkért, életünkért vagyunk felelősek. Hogy nem élhetünk és változtathatjuk meg-bármily fájdalmas- mások életét, nem avatkozhatunk be mások önmagukat emésztő játszmáiba.

Most tehát megtettem megint egy útszakaszt, s erőt gyűjtök a következőre. Köszönet az útitársaknak!

K.V.