Figyelem! Nyomtalanul eltűnt két idős ember…
És senki nem állít nekik emléktáblát, hogy itt éltek, hogy szerették egymást, hogy tán sokan emlékszünk rájuk.
Amikor otthon vagy, akkor ismered a város titkos helyeit, ismered az utcák köveit, messziről köszöntöd a postás, kikerülöd azt az egy kapubejárót, mert félsz az acsarkodó kutyától . A boltban a pénztáros nem csodálkozik azon, hogy a gyereked mindig morcos reggel, mert már tudja.
Úgy érzed, minden olyan ismerős és kiszámítható. Ez néha nyugalommal tölt el, néha kifejezetten bosszant.
A szűk kis utca is, ahol néha-néha bukkant fel csak egy autó éveken át, a megszokott és kötelező útvonal volt az iskolába. A sarkon mindig megállt egy pillanatra, és benézett az öreg ház udvarába. Késő őszig két idős ember üldögélt az udvaron az egymás mellé állított rozoga székeken.
A nénin fekete fejkendő volt mindig- ebben a mai napig bizonyos. A bácsi egy botot fogott a kezében, és talán néha felesége kezén nyugtatta másik kezét. De ez lehet, hogy már csak emlékeinek játéka.
Kis, alumínium ételhordóban vitték nekik az ebédet- ezt is sokszor látta, mikor hazafelé tartott. Akármi történt, mindig ott voltak. Mintha évszázadok óta ott ültek volna. Valószerűtlen időtlenségben.
Aztán évekre elkerült a városból. Őket is elfeledte.
S felnőtt fejjel hazatérve, a kedves útvonalon sétálva megtört a varázs: ledózeroltak mindent, semmi nem maradt. Eltűntek a székek, meghalt a kis ház. Nyoma veszett két embernek.
Csatornáznak, és hatalmas gépek jönnek-mennek az üres telken, homokkupacok folynak szét ott, ahol két ember egy megismételhetetlen életet élt le.
És senki nem állít nekik emléktáblát, hogy itt éltek, hogy szerették egymást, hogy tán sokan emlékszünk rájuk.
Hogy voltak.
K.V.
Hozzászólás zárolva.