Nem akarok hazudni a gyereknek!

Csodálom azokat, akik képesek szembeszállni a nagy és szent családi mítoszokkal és titkokkal. Tudják, amiket nem szokás kiteregetni akkor sem, ha magunk közt vagyunk.

Mostanában kitüntet az élet azzal, hogy szemtanújává avat egy-egy ilyen titokrombolásnak.

De ne szaladjunk ennyire előre…

A romantikus lányregények elfelejtenek arról az apró részletről tájékoztatni, hogy amint összeházasodtok életed párjával, azonmód belecsöppensz a másik fél családi szkhülláinak és kharübdüszeinek örvényébe. S te is úgy vagy, mint a világutazó Odüsszeusz: gőzöd sincs, merre is evezzél a hullámok között.

Ennek a dilemmának egy klasszikus terepe a vasárnapi családi ebéd, amikor is néma statisztaként szemléled férjed családjának nagy színjátékát. Mert hiszen mi másnak lehet nevezni azt, ha egy elefánt ácsorog a lakásban, ám mi mindeközben úgy teszünk, mintha nem lenne ott.

Bizonyára megértik a hasonlatot azok, akiknek a családjában alkoholista van. Úgy tenni, mintha süketek, vakok és hülyék lennénk, s nem látnánk, hogy az illető már a sokadik felesen van túl, nem tudnánk, hogy mi a valódi jelentése a „Leugrok a boltba cigiért”- mondatnak.

Hallgatólagos megállapodás van köztünk: ő úgy tudja, hogy nem alkoholizál, csak megiszik 1-1 pohárkával, mi pedig nem tesszük szóvá, amivel csak még jobban belepasszírozzuk ebbe a valamelyest megnyugtató helyzetbe.

S a végeredmény az emberi elme furcsa cigánykereke: az agyonhallgatástól tényleg azt hiszi mindenki, hogy ez a probléma nem létezik.

A börtönben folytatott munkám során láttam hasonlót: az évekre elítélt rabok gyakran addig tagadják bűnösségüket, hogy valósággá válik számukra, s tényleg hiszik ártatlanságukat.

Én mindeközben úgy érzem magam, mint ama szerencsétlen Jónás, aki kénytelen belátni, hogy

 „Vétkesek közt cinkos, aki néma(…)

Nincs mód nem menni, ahová Te küldtél„.

 De könyörgöm,  ez nem az én történetem, nem az én családom. Próbálom megérteni, elfogadni, megmagyarázni. Nem megy.