Mit meg nem tesz egy nő, hogy vékony legyen?

Polcokon hemzsegtek a jobbnál jobb, akciósabbnál akciósabb, "nem izzasztó mégis fogyasztó" DVD-k, csak győzze a fehérnép válogatni.

Mit ad Isten, egy magyar kiadású DVD-re esett a választásom (nem volt nehéz, egy sztárházaspár kiadványa volt a kezemben), mert olyan hangzatos volt a borító: 20 perc, heti háromszor, diétával együtt és tuti alakom lesz, a férjem/pasim/ akárki dögleni fog utánam. Ezt a hülye is megveszi, nemhogy egy elszánt, hülye, fiatal nő…

Kosárba be, otthon gépbe be. Bőszen elkezdtem csinálni, amíg el nem fogott az első röhögőgörcs: a tornázó hölgy közölte velem, hogy ő megmondta, hogy ne egyek csokit. Meg aztán azt is, hogy jó vagyok, s ha tegnap csak a torna első 5 percét bírtam, ma meg tudom csinálni a hátralevőket is. Mi ez nekem? Persze, hogy meg tudom csinálni!

Nem voltam ennyire lelkes a 18. percnél, ahol már keményen ropogott minden ízületem és azt éreztem, hogy ha nem most jön a világvége, akkor soha. És ha még két lábemelést kell csinálni, eldőlök egyszerűen. De…mindent a szépségért, csak feszüljön rajtam is úgy a dressz mint a bögyös macán, aki hadonászik és izzad velem a képernyőn (Már idejekorán oltották otthon is belém: a szépségért meg kell szenvedni. Ez persze eddig kimerült a gyantázásban, a szemöldökszedésben, hajsütővassal való ügyködésben és társaiban).

Kínkeserves volt az utolsó pár lábemelgetés, felülés, de nem álltam fel, ahogy tanácsolták a képernyőn, és a 21. percben végre elnyúltam. Ez menni fog, tényleg, minden nap, nem is heti hátomszor hanem heti hétszer.

Másnap beütött a krach, úgy kanalaztam fel magam az ágyból. Szó szerint le kellett gurulnom, mert az izomláz az utolsó csenevész izomcsoportomat sem kímélte (megjegyzem, amúgy is szoktam mozogni, futni, kerépározni). Azért reggelire hősiesen megittam a négy citrom levét vízzel, ahogy olvastam valami trendi magazinban, elképzeltem, hogy az epémnek most milyen jó ez a tisztítás, és hogy milyen szuperül égnek most le rólam a zsírpárnák.