„Az első pofon után kellett volna otthagynom…”

Ma már persze tudom, hogy  az első tőle kapott pofon észhez kellett volna, hogy térítsen, hiszen már akkor sem értettem azokat a nőket, akiket megütnek, és napirendre tudnak térni az ütés nyoma felett.

Szélsőséges, heves kamaszként azonban egy szélsőséges és heves kamasz véletlen művének tituláltam az esetet. Sajnos.

Hagytam, hogy tovább sodródjak, beleszédüljek a közös szenvedélybe, apám szigorát és folytonos óvásait nem tudtam másként átélni, csak mint egy zsarnok parancsait.

Aztán hetekkel később, egy érzelmi szakadék szélén váratlanul megálltam, s úgy döntöttem, visszafordulok.

Az utcán közöltem a szakítás tényét, szárazon és ridegen. Féltem kettesben maradni vele, s azt hittem, így nem lehet gond. Ebben is tévedtem.

Erősen belém karolt, valami hihetetlen erővel szorított magához, majd váratlanul hátracsavarta a karomat. Remegni kezdett a gyomrom, aztán teljesen lebénultam.

Ha becsukom a szemem, még most is filmszerűen látom leperegni magam előtt a történteket: szinte tolt maga előtt az utcán, s végül már a nyakam elé is odaszorította másik kezét. Napokkal később is ott voltak az ujjnyomai az ütőerek mellett.

Így gyalogoltunk keresztül a városon: én nem mertem megszólalni, tőlünk meg senki nem kérdezte, hogy mit csinálunk. Végig suttogott a fülembe: szidott és könyörgött, fenyegetett és esedezett. Egészen a lakásuk ajtajáig jutottunk így.

Végig arra gondoltam, hogy nem akarok egy üres lakásban kettesben maradni vele. Ordított velem, miközben fél kézzel a kulccsal matatott a zárban. S ekkor valami váratlan dolgot mondtam neki.

Hiába próbálom azóta is felidézni, hogy mi volt ez a mondat, képtelen vagyok rá. Mindenesetre a mondathoz tapadó érzés lenyomata megmaradt bennem: valami furcsán szarkasztikus és váratlan kijelentés volt. Ami akkor és ott pofátlanul merésznek és életveszélyesnek tűnt nekem. Mégis ez mentett meg.