A kanbánatos hörcsög meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hörcsög. Rendkívül frusztrált állat volt, megállás nélkül a télre gondolt. Még a napsütötte mezőkön se tudta elengedni magát kotorászás közben, miközben a többi hörcsög vígan paterkázott, és csacskaságokról diskurált. „Karrierista” – súgtak össze a háta mögött, ahogy dugig tömött pofazacskóval baktatott az ürege felé.

Hörcsögünket azonban nem a becsvágy, hanem az éhenhalástól való kóros félelem motiválta mániákus beszerzőútjai során. Visszatérő rémálma volt, hogy a tél közepén egyszer csak kifogy a muníciója, és akkor mehet tarhálni a szomszédokhoz. Jó családból származott (megboldogult apját von Hörcsögként emlegették), így nem akarta, hogy az egész rágcsáló kolónia a dinasztia elnincstelenedésén pusmogjon. Már pedig ha tél közepén beállít valahova szaftos magvakért könyörögni, ez mindenképp bekövetkezett volna. Így hát további alternatívaként maradt az éhenhalás.

De mint már mondtam, elsősorban nem büszkesége késztette kényszeres magvadászataira. Éjszakánként verejtékezve riadt fel álmából, és azonnal kivágtatott a rétre további magvakat zsákmányolni. Egy ilyen ámokfutása során még egy pajtába is betévedt – lopás vétsége miatt kétheti köz-rágásra küldték a hódokkal a közeli gátra…      

A szőrös dzsentri ürege augusztus végére már dugig volt magokkal – alagutat kellett vájnia, hogy befekhessen az ágyába. Félelme azonban nem múlt el. Egyre vadabb praktikákat eszelt ki, hogy még több és több élelmet halmozzon fel magának: például diókkal a szájában aludt, hogy kitáguljanak a pofazacskói. Miután azon kapta magát, hogy kerítésen átugráló búzaszemeket számlál elalvás előtt, szembesült vele, hogy pszichikuma a végsőket rúgja. Most már nem félt a téltől, hanem kimondottan várta – és nem is kellett sokáig várnia: leesett az első hó.

Az első napokban nyugodtan elbabrált maga körül, bár ez a nyugalom inkább erőltetett volt, mintsem őszinte. Még mindig vissza-visszatérő pánikrohamait úgy-ahogy tudta kezelni: ha szinte leküzdhetetlen késztetést érzett arra, hogy valahogy kitörjön hó által eltorlaszolt lyukából, és kirohanjon a rétre, feltette kedvenc Madonna CD-jét, és addig táncolt mikrofonná avatott hajkeféjével a tükör előtt, míg el nem szállt minden ereje. Egyszer azonban, amikor a Seed című dalt kezdte énekelni, zokogva rogyott össze. Életét egyszerre értelmetlennek és üresnek érezte a mániákus rettegés, a visszatérő rémálmok és a portyák nélkül. Elért célja tetején üldögélve kanbánat szorított össze szívét – és időközben lifegősre tágult pofazacskóját. Szomorúan hordozta körbe tekintetét vackán, és felsóhajtott: „Bárcsak üres lenne!”.