Egy torokszorító történet az anyai sorsról…
A kezébe vette, gyengéden simította végig, mint egy gyermek arcát. Minden egyes eret érezni akart, magába szívni az ősz utolsó lüktetését, a hulló ágak és virágok sírását…
Még egy utolsó simítás a tükör előtt: remegő kézzel igazítja meg nyakkendőjét, kínosan ügyelve e mozdulat ünnepélyességére. Valójában már évek óta elégedetlen a visszatükröződő képpel. Apró kis ráncok kergetőznek homlokán, a tarkójára simuló haj unalomig ismert látványa pedig undorral tölti el. Kellemetlen púderszag terjeng a levegőben.
Ideges mozdulattal söpri le az asztalt: nagy csörömpöléssel hullanak le a fésűk, üres kölnis üvegek. Tótágast áll a világ, s ő középen…Az egészből nem lát mást évek óta, csak a pecsétes asztalterítőt, a szétdobált cipőket és zoknikat, és persze az elmaradhatatlan száraz kenyércsücsköket a kenyértartóban. Már-már kikívánkozik a száján pár szó, ugyanúgy, mint napokkal, hetekkel, talán már évszázadokkal ezelőtt. Aztán mégsem. Csak csöndesen üldögél.
Egy pillanatra-ebben teljesen biztos volt-mintha érezte volna a többiek vérét a vénáiban csobbanni, testében lassan szétáradni, szívét pumpálni, tüdejét éltetni. Még azok a kis ólomkatonák is eszébe jutottak, amelyeket apja ajándékozott neki sok-sok évvel ezelőtt. Ahogy ott sorakoztak a polcon…
Éjszaka soha nem mert rájuk nézni: félt, hogy egyszer csak szép sorjában lemasíroznak a poros deszkákról, és körbeveszik ágyát, mint mesebeli óriások. Néha még gyertyát is gyújtott. A fény ilyenkor, mint egy jóságos tündér, óvatosan előbújt a viaszrúdból, egyensúlyozott egy kicsit a kanócon, majd körbetáncolta a szobát.
Az évek során ez a varázslat megszakadt. Sokszor elmorfondírozott ezen, és tette fel magában a kérdést: Ki vagyok valójában?
Abban teljesen biztos volt, hogy tegnap még nem mozdulhatott ki a házból. Őt várta, hogy aztán szemlesütve tűrje a megaláztatásokat, szitkokat. Néha az volt az érzése, hogy lassanként megfullad a csipkefüggönyök és teadélutánok légkörében. Máskor vörösre marta a lúg kezét, s fájó, dagadt lábbal járt ki a temetőbe, ahol már négy gyerekét temette el. Az ötödik már megszületése előtt angyalka lett.
Később kimerészkedett az utcára is: ahogy kitárta az ajtót, friss levegő csapta meg az arcát, teljesen megszédült, aztán már nem emlékezett semmire.
Hozzászólás zárolva.