Ki a szegény ember? Az a szegény, aki nem tud élni!?

Értelmezésem szerint az, aki megélhetési gondjai miatt nem tud élni. Ebből fakadóan a gazdag ember is lehet szegény és viszont. Ha nagyon leegyszerűsítem a kérdést, úgy is fogalmazhatnék, nem az a kérdés szegények vagy gazdagok vagyunk-e, hanem az, hogy miként éljük meg állapotunkat.

Ha most valaki azt gondolná, hogy örömmel laknék egy panelház tizedik emeletén, hogy szívesen álldogálnék húsz perceket a buszmegállóban, hogy teljes nyugalommal ülnék be egy államilag dotált fogorvosi székbe, az téved.

És nem hiszem, hogy tévedek, ha azt gondolom, sokan vannak az országban, akiknek a fenti három minőségjelző már-már a gazdagságot jelentené.

A szegénység egyszerre objektív és szubjektív kategória. Szűkös viszonyok közt is lehet valaki boldog és tömérdek pénzzel a zsebében is boldogtalan.

Mert aki élni tud, az boldog. Így tehát az a szegény, aki annak gondolja magát. A szegény, de szegény embert betemetik a gondjai.

S a Gond épp úgy lehet, hogy nincs holnapra ebéd, mint az, hogy kétszázmilliót vesztettem a tőzsdén.

A szegény, de szegény ember valójában attól szegény, hogy a jövőben, a jövőnek él. (Legkirívóbb esetben ez a jövő a túlvilág.) Egész életét az foglalja le, hogy a Holnapra készül. Nem tud, nem mer jelen lenni, mert az aggódás, a félelem, mint valami fojtogató burok veszi körül, szakítja el a lüktető, harsogó valóságtól. S mire elérkezik a jövő, már nincs aki élvezze, élje, mert az élettelen élet belül is megtette hatását.

Szegény ember, gazdag ember, ugyanúgy egyensúlyra törekszik.

S annál törékenyebb ez az egyensúly, minél inkább kint akarjuk ellensúlyozni belső bizonytalanságainkat.

Ha tárgyakban, anyagiakban leljük meg boldogságunk forrását, biztosítékát, akkor kódoljuk a félelmet is hozzá, hogy elveszíthetjük.

Ebből – a félelem béréből – élnek a biztosító társaságok. Ha belül megszolgáltuk, akkor a kinti gazdagságot nem fenyegeti veszély.