Mit jelent a hűség fogalma?

De ebbe most ne menjünk bele.

Az emberiség láthatóan két nagycsoportra osztható. Hűségpártiakra és a nem hűségpártiakra. Ez a tagozódás kísértetiesen egybeesik a nemek szerinti megoszlással, mióta világ a világ. Hogy ez miért van így arról könyvtárnyi irodalom olvasható, legutóbb kedves munkatársam is kitért erre a kérdésre a Férjhez akarok menni, de ki az igazi? című írásában.

Én inkább azzal foglalkoznék, hogy miért küszködünk a hűség zavarával és egyáltalán mi a hűség. Mert az rögtön látszik, hogy sokféle hűség létezik. Lehet egy márkához, egy szokáshoz, egy szervezethez, egy elvhez, és egy másik emberhez hűnek lenni. A hűtlenség-botrány nagyjából azzal arányos, ahogy ezen a skálán felfelé haladunk. Ritkán okoz válságot, ha egyik napról a másikra Baba szappan helyett Níveával mosunk kezet. Húzósabb, ha egyik napról a másikra nem visszük le sétálni kedvenc egerünket. Szintén szerény hullámokat vet, ha mondjuk az APEH-től a BKV-hoz igazolunk át. Pártcsere esetén már szoktak sziszegni közelebbi embertársaink.

De ha emberi kapcsolatainkban váltunk, azt már a szeizmográfok is jelezni szokták. Kint is, bent is. Barátom lehet több. Gyermekem is. De szexuális kapcsolatom csak egy valakivel lehet. Mert különben hűtlen vagyok. Ha két barátnőm (barátom) van, az csúnya dolog. Ha két feleségem)férjem), azt már a törvény is bünteti. Mikor vagyok hűtlen? Ha magamat, vagy a másikat csapom be? Az nem a másik – és önmagam – becsapása, ha hűséges vagyok, de „bűnös” gondolataim, sőt vágyaim vannak? Milyen alapon formálok jogot egy másik ember kizárólagos birtoklására? És viszont. Hogy történhet az meg, hogy valaki, akárki birtokoljon engem?

Az időmet, a gondolataimat, az érzéseimet, a testemet? Mi ez, ha nem – önként vállalt – rabszolgaság? Hogyan lehet hűséget esküdni egy másik emberhez való viszonyomban, akkor, amikor nem, hogy a következő évet, de a következő percet sem látom előre? Két fekete doboz találkozik és megesküsznek a sötétben. Rossz vicc. Hűségnyilatkozatra annak van szüksége, aki bizonytalan önmagában. A féltékenység ugyanebből a forrásból bugyog. Ha szeretek valakit, nem azért szeretem, hogy a szolgám legyen. Ha a szeretettnek minden pillanatban megadom a választás szabadságát, lehetőségét, akkor szeretem őt valójában. Mert elvileg és gyakorlatilag is elfogadom őt olyannak, amilyen.

Azért, mert pár(száz)ezer évvel ezelőtt az ősember tutira szerette volna biztonságban tudni a nőjét, hogy amíg mamutra vadászik, addig senki ne másszon rá, azért, mert évszázadokon keresztül létezett egy gazdasági-erkölcsi modell, amit szentnek tekintett szövegek a bűn-büntetés fogalmaival bástyáztak körül, azért, mert saját szexualitásunkat tiltások és elfojtások tömegén keresztül élhettük csak meg, azért, mert olyan világban élünk, halunk, amely nem a befelé, hanem a kifelé való megfelelésre szocializál, azért, tán nem kéne az utolsó pillanatig várni, hogy feltegyük magunknak a kérdést: mit is jelent hűnek lenni.

Hűség a pár(t)hoz? Nincs ilyen. Egyedül magamhoz lehetek hű. Az érzéseimhez, amiket átéltem. A gondolataimhoz, amiket vallottam. A cselekedeteimhez, amiket megtettem.  Ez pedig nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy vállalom őket. Igen ez én voltam akkor. Igaz volt a szenvedély, a csók, a könny. Igaz volt a lelkesedés. Igaz volt a pofon, a kirándulás, a szivárvány. A közös nevetés, a győzelem, a bukás. Hű maradok hozzájuk, lelkemben, elmémben érzem-tudom szépségüket, erejüket. Belőlük vagyok, de velük mégsem azonos. S boldoggá tesz a tudat, hogy én is élek másokban, visszavonhatatlanul, de nem rabként.

Mi a hűség? Önmagam tisztelete. A másik tisztelete. Hogy sem gyávaságból sem gyengeségből, sem kényelemből, sem tapintatból nem hazudok. Mert ez a hűség zavara. Szeretem a múltunkat, szerethetem a jelenünket, de mindebből semmi nem következik a jövőnkre nézve. „Csak” az, hogy szabadok vagyunk. Mert amire szerződni lehet-érdemes, az egy minden pillanatban megújítható-megújuló szövetség az élet nevű káprázattal.