Az jó, ha másnak sem jó

Ok, a mi lakóparkunk (lásd lakótelep) amúgy is egy furcsa szerzet, mielőtt nem lett nekem is gyerekem, féltem bejönni – itt nagyon ciki, ha valaki nem szaporodik. Most már én is befogadott polgárává váltam a helyi lakóközösségnek, hiszen tolom a csemetét a kocsiban.

Az első hetekben nem kívántam látni senkit. De a babán, a férjemen, az anyámon kívül tényleg senkit. Ilyen persze nincs, mindenki kérdezgeti, mi újság, megnézheti-e, jaj, de szép, stb. Rendben, én vagyok a görény, hiszen nem volt rosszindulatú egyik sem, az én agylövéses lelkiállapotomat meg nem is sejthették.

De aztán… Mikor már kommunikatívabb az ember, megkapja, amit érdemel. Sehol nem lehet többet megtudni a szoptatásról, székletről, pelenkáról, hányásról, nem alvásról, mint az utcán. A játszótér és környéke a kismamák hivatalos panaszhelye, és nincs is ezzel baj – segítsünk már egymáson, ha tudunk. Néha csupán az is jót tesz, ha halljuk, hogy másnak is szar.

Ott van viszont az a szörnyű típusú anyuka, akit nem lehet elviselni. Olyan ez, mint a suliban: mindig volt egy lány, akibe az összes fiú szerelmes volt. Na, ebbe senki nem szerelmes, cserébe érdemes fejvesztve menekülni előle.

Az én gyerekem most hathónapos, lassan hét. Egyik nap mesélem szuperanyukának, feltérdel. Az övé már két hete. Másnap mondom neki, fel akar állni, folyton mellette kell lennem, különben biztosan lefejel valamit. Az övé már lépeget az ágy mellett. Harmadnap: elkezdtem szilárd ételt adni neki. Az övé már két hónapja azt eszi.

A férjem szerint azt kellene mondanom, hogy cigánykerekezik a gyerek a lakásban, de megbántani sem akarom, mert minek. Úgyhogy leginkább nem is mondok már semmit, inkább próbálom beszéltetni. Vagy még azt sem.

Csodák csodájára vannak ugyanis hozzám hasonló anyukák, akik ugyanúgy nem alszanak éjszaka, mint én, akik ugyanúgy nem tudják elhagyni a szoptatást, ahogy én, akiknek a gyereke nem csinálja mindig pont ugyanazt, mint az enyém. Hanem valami mást tud, mert mindegyik más és más, és ettől szép ez egész.