Lovas Rozi hisz abban, hogy mindenkinek van egy kijelölt útja

Egy matematikus számára a Nobel-díj, egy újságírónak a Pulitzer-, egy hollywoodi színésznek pedig az Oscar-díj jelenti a végső célt. Önnek mi az álma, mi az, ami miatt színész lett?
– Nem hiszem, hogy egy pálya, kiváltképp a miénk, díjakban mérhető lenne. Annyira összetett szakma ez, hogy úgy érzem, az esti taps néha éppen elég, s fontos, hogy a nézők és a kollégák, akikkel együtt dolgozom, szeressenek, elfogadjanak. A közelmúltban ért véget egy próbafolyamat a Belvárosi Színházban – Amadeus –, amiben részt vettem, s nagyon jó volt érezni azt a szeretet, amivel a színészek felém irányultak. A visszajelzésekből, a kritikákból és blogbejegyzésekből pedig a nézők tiszteletét és szeretetét olvasom ki. Ezek mellett pedig még szerencsésnek is tudhatom magam, hiszen június elején a XIV. POSZT-on ismét megkaptam a legjobb 30 év alatti színész díját. Ezt a díjat a legmagasabb szakmai szinten álló emberek adják, s ez is egy rendkívüli visszaigazolás számomra, hogy azon az úton vagyok, amelyiken lennem kell.

Mit érez a díj kapcsán?
– Szerencsésnek és megtisztelve érzem magam. Kimondhatatlanul jól esik az elismerés. Ugyanakkor egy sokszor, sokféle díjat elnyert színészkolléga szerint egy díj predesztinálja is az embert. Ha kimondták valakiről, hogy jó, akkor minden este annak kell lennie, olyan, mintha minden alkalommal meg kellene ugrani egy magasságot. Ehhez az kell, hogy az ember mindig olyan társakkal, barátokkal, szerelmekkel legyen körülvéve, akik között biztonságban van, s velük egy olyan termékeny és jó állapotban tud lenni, amikor ezt a szintet minden este meg tudja ugrani. Nincsenek állandó és független értékek ezen a pályán. Nincs olyan, hogy én vagyok, és csak kizárólag én, hiszen mindig közösségben dolgozunk, színészek és nézők között. S nincs állandó érték sem, mert ez a bennünk lévő organikus dolog, amely megmozgatja a lelket, a szellemet, az idegrendszert, folyton változik; meg kell újítani, s így van az, hogy két előadás sohasem lesz egyforma.

Van pár közös jellemzője a „díjat begyűjtött” színészeknek a tehetségen túl? Ön szerint mi lehet a titok?
– Nehéz feladat már önmagában megtalálni azt, hogy az ember miért lett erre a földre teremtve. Hiszek abban, hogy mindenkinek van egy kijelölt útja, amin, ha végigmegy, akkor boldog és kiegyensúlyozott lesz. No, ezt az utat megtalálni piszok nehéz. Már az is szerencsés, aki ráérez arra, hogy nincs hazugság a dologban, és abba az irányba halad, amerre kell.

Emlékszik rá, hogy mikor volt az ön életében ez a pillanat?
– Szüleimnek köszönhetően nagyon sok mindent ki tudtam próbálni. Zenéltem, sportoltam, s miután jól tanultam, bennem volt számtalan lehetőség. Olyan közösségekbe jártam azonban, ahol nem éreztem jól magam. Fontos, hogy ha ezt az ember megérezi, akkor ne megjátssza magát, hanem próbáljon meg kikeveredni a helyzetből, a közösségből. A gimnázium után egyre erősebb lett a vágy a színház iránt. Sok időbe telt azonban, hogy bevalljam, támogatók híján is, hogy színész szeretnék lenni. A főiskolai felvételi is már egy örömmenet volt. Nem éreztem, hogy küzdelem lenne, sőt, s azóta érzem, hogy a helyemen vagyok.

A kaposvári egyetem körül van egyfajta szakmai titok. Kicsit olyan, mint ami korábban az ott lévő színházat jellemezte.
– Nagyon büszke vagyok rá, hogy oda járhattam. Az osztályom, mint közösség, rendkívüli volt. A kaposvári egyetem színész szakával kapcsolatban mindig is volt egyfajta fenntartás, de ez a kívülről érkező lekicsinylés még jobban összekovácsolt bennünket. Hogy mi esetleg gőgösek legyünk, s elhiggyük magunkról, hogy jók vagyunk, nem fordulhatott elő.  A folyamatos bizonyítani vágyás jó irányba terelt minket, s amire utóbb jöttem rá, hogy a színház ősi szeretetét oltották belénk teljesen észrevétlen módon.

Ha ennyire hangsúlyozza a csapat és a közösség erejét, mi az, amit ön a partnerétől feltétel nélkül elvár?
– Nagy igazságokat tapasztalat híján nem tudok mondani, de akadt olyan, akinek hiába néztem a szemébe. Azt éreztem, egy ember helyett valamilyen fátylat látok, s bár egy időben, egy helyen vagyunk, a játék mégsem közös. Azt kívánom, hogy velem soha ilyen ne forduljon elő. Ne éljem meg azt, hogy csak magamra gondolok a színpadon, s csak magamnak játszom. Sokkal ősibb, szakrális jelenségnek tartom a színházat, mint az egyes ember önkifejezési terének.

Az első évadát töltötte a Magyar Színházban. Hogyan érzi magát ebben a teátrumban?
– Egy igazi és teljes próbafolyamaton, bemutatón vagyok túl, s nagyon jól éreztem magam benne, illetve a színházban is megtaláltam a helyem. Számomra rendkívül meglepő volt, hogy az intézményben milyen jó hangulat van mindig. A színészek között nagyon jó kapcsolat van, s óriási szeretettel, elfogadással és nyitottsággal közeledtek felém. Őze Áron jelenlétét inkább cinkos játszótárnak érzem, Göttinger Pálban pedig maximálisan megbízom, s nagyon örülök, hogy együtt tudunk dolgozni.

Van kabalája?
– Minden szerepnél más-más kabalám van, amik inkább tevékenységek, semmint tárgyak. Például: hánykor kezdek el öltözni, mikor indulok a fodrászatba, mikor mosom meg a fogam, és hogy milyen sorrendben teszem fel a sminkem. Sokszor eszembe jut Nadal, a teniszező, akinek rengeteg ilyen berögzött, szinte már szertartáshoz hasonlító mozdulata van. Ugyanoda ül le, ugyanúgy törli meg az arcát, s a háromféle italnak ugyanúgy kell egymás mögött állnia.

Mit csinál, amikor nem csinál semmit?
– Nagyon szeretek aludni. Bizonyára ez most azért lett fontos, mert ezt tudom a legritkábban megtenni. Szeretek a kutyáimmal lenni, olvasni, utazni, és beszélgetni a barátaimmal, a családdal. A wellness mostanában rabul ejtett. Szeretem a szaunákat, az egészséges ételeket s mindent, ami ezzel jár.

Hogyan telik a nyara?
– Indulok Balatonra, amint csak tehetem. Gyönyörűnek és lenyűgözőnek találom a Balaton-felvidéket. Barátaimmal Horvátországba, a szerelmemmel pedig Rómába utazunk.

Mi az a három dolog, amit szeretne megtenni az elkövetkező tíz évben?
– Szeretnék gyereket, szeretném kipróbálni, hogy milyen külföldön dolgozni, és van egy titkos, óriási vágyam. A saját generációmat rendkívül nagy bajban érzem. Azt látom, hogy nagyon kevesen tudnak olyan szakmában dolgozni, amiben tehetségesek. Szeretnék egy központot, aminek léte sem politikától, sem pályáztatástól nem függene. Nem kizárólag művészetekkel foglalkozó intézmény lenne ez, hiszen a biogazdálkodástól a gasztronómián át minden beletartozhatna, s olyan tehetséges és tenni akaró fiatalok üzemeltetnék, akik ezt a pici társadalmat példává emelnék a magukat tehetetlennek érző emberek számára. (Forrás: Pesti Magyar Színház)