Áprily Lajos: Kérés az öregséghez
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.
Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
a túlsó partot látó révülésben
a "Készen vagy?"-ra ezt felelni: - Készen.
Polgár István: Szeptemberi vendég
Hull az eső. Monoton
kopogását hallgatom.
Vendég kopog, ismerős:
bebocsátást kér az ősz.
Kányádi Sándor: Ősz volna még
Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.
Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.
Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.
Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna
Juhász Gyula: Dús őszi nap
Dús őszi nap: talán ez az utolsó
S talán azért is oly szép. Bús remek.
Pereg az ákác lombja és az orsó,
Sorsom orsója is gyorsan pereg.
A nap most ontja aranyát pazarlón,
Hogy megremeg e fényben a levél
És néha szél jön és csöndes viharzón
Aranyeső hull, haldokló, ledér.
Ó nap: te is búcsúzol már e tájról
S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
A tarlón már szürkéll az őszi fátyol
S dérrel derűsek már a reggelek.
A csorda már a kora délutánban
Ballag haza, az árnyék egyre nő
S az őszirózsák hervatag hazája
Szelíden vár: a boldog temető.
Petőfi Sándor: Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Ady Endre: Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
