"A jegenyék testvére, én" (Epitáfium, 1923), "a szépség betege" (A szépség betege, 1929), "Mint remete, kit táplál mélabúja" (Szakolca, 1929), "Egy hangszer voltam az Isten kezében" (Egy hangszer voltam, 1934) ... - a végtelenségig sorolhatnánk önjellemzéseit, művészi lényéből fakadó szimbolikus énképeit, hiszen lírája csodálatos önkifejezésének eszköze.

Folyamatosan önértékelési problémákkal küszködött: "Kellemetlen dolog valakinek lenni, aki nem tudja megfogni, sőt felfogni önmagát. És ez az ifjú én vagyok." Kisebbrendűségi érzéséből fakad visszahúzódottsága, félénksége. A krónikus érzékenysége, sérülékenysége miatt nehezen tud reagálni a környezet ingereire: "Fáradt vagyok. Nem bírom a harcot a közönnyel és a rosszakarattal szemben." - vallotta ezt, mikor 1914 márciusában öngyilkossága után meglátogatta Pogány Sándor, volt tanítványa.

"Egyedül a kis Iza szigetén" felerősödik a nosztalgia, a boldog egyetemista évek felidézése, mintha tudná, hogy ezek a viszonylag gondtalan, kegyes évek újra nem adatnak meg neki; olyan Juhász Gyula már nem lesz többé, mint amilyen, az egyetemista Juhász Gyula volt, aki az önképzőkör legtehetségesebb hallgatója volt: "Emlékszem egy juhászgyulára, aki egyetemi évei kezdetén a nemzeti szellemről olvasott föl retorikán, egy juhászgyulára, aki a világosságban világosodott meg a történelmi materializmustól, egy juhászgyulára, aki az Akadémiai Kávéházban szürcsölte a feketét, amit beavatottak gnoszticizmusnak hívnak, egy juhászgyulára, aki Komjáthy Jenővel <<elönté lelkét a végtelenben...>>, egy juhászgyulára, aki Maris címen verset írt (elég szépet) az <<első szerelemről...>>"

A költő egyik prózai írásában, az Orbán lelke (1924) című kisregényben, Orbán Gergely bőrébe bújva adott pontos képet életéről. Orbán Gergely az öngyilkosságba menekülne, de nincs hozzá elég bátorsága. "Soha ilyen magányosnak és kilátástalannak nem látta életét és nyomorúságát, de már tudta, hogy ennek így kell lenni és hogy a szenvedés az egyetlen forma, amellyel a sors és az emberek mostohasága és ostobasága ellen védekezni tud."

Életfilozófiájának tömör és megrendítő megvallása: "(...) valahol egyszer majd az leszek,/ Aki akartam lenni. Egyelőre/ Elszenvedem az életet." (Önarckép, 1933)

(Részletek: Pató Erika: A "meghívott halál" Juhász Gyula életében és költészetében című szakdolgozatából.)