Néhány évvel ezelőtt unokahúgomra kellett vigyázni.

A gyermeknevelést irodalmakból ismerőként igazi kihívásnak éreztem a feladatot.

A pici pár hónapos volt - még nem volt egy éves.

Mivel ilyen idős korban a nap nagy része alvással telik, így nyugalmas együtt töltött időre készültem. A gyermek - nyilván - anyja távollétét megérezvén, alvás helyett ordítással töltötte az időt.

A gyermeksírás szívszaggató ereje miatt gyorsan bevetettem az anyától kapott taktikákat.

Meleg kakaó és tévénézés voltak, melyek mindig megnyugtatták. De ez esetben egyik sem működött, sőt még a kettő együtt sem.

 A kicsi csak sírt és sírt, kérdő tekintetén azt olvashattam, hogy "hol van a mamucim, s ki vagy te?" Mit tehettem volna, hát, kétségbeestem én is.

Nagyon sajnáltam a keservesen síró kicsi lányt. Ez az érzés annyira eluralkodott rajtam, hogy kicsordult néhány könnycsepp a szememből.

A cseppek szabad utat találtak az arcomon, s meg sem álltak a kislány arcocskájáig.

A gyermek felnézett könnyekkel teli hatalmas szemeivel.

Közelebb húzódott hozzám.

Cumival a szájában nagy szipogások közepette mellemre tette fejét.

A szívemből jövő jóság és szeretet hangja, a ritmikus mozgás megnyugtatta a kisdedet.

Könnyeink egybeolvadása pedig meglepte és megérintette.

Mindenesetre abbahagyta a sírást.

S a szeméből jövő igazgyöngyök nélkül, tévénézéssel vártuk haza az édesanyját...