Aznap is leszakadt az ég, és úgy dőlt belőle, mint Rózsi néniből a tojáslikőr. Hiába mocskolódott az idő, én gondolatban már a szivárvány alatt jártam. Felhúztam a gumicsizmát, hanyagul a táskába vágtam a napszemüveget, és bizton hittem, hogy lesz még aznap nyár és szerelem.
Útközben végighümmögtem az összes csapadékos nótát, és néha meg is kérdeztem magamtól, vajon „Who’ll Stop The Rain”, de az istennek se érkezett válasz, hát még nekem. Néha pocsolyába léptem, és örültem, hogy csak Zoli sáros nekem, és nem az új cipőm.
Alattam a föld, fölöttem az ég, meg a piros, amely egyre erősebben kapaszkodott belém a viharos szélben. Érdekes, hogy a mérete mindaddig fel sem tűnt, amíg le nem parkoltam vele a többi, már száradó közé. De a jó ember, ha egy is van, kis helyen (sőt alatta) is elfér, így hát hazafelé is fölém húztam. Akkor úgy éreztem, hogy ebben a novembernek látszó februári szürkeségben én vagyok az egyetlen és örömtelin kirívó eset.
A szemébe is ötlöttem azonnal. Borostás képével már messziről kiszúrta magának az ernyőmet, majd mellém érve széles vigyorral megkérdezte: „Hát, hogyan férne el még egy férfi egy ilyen kicsi ernyő alá?”
A „sehogyot” flegmán és meglepődve azonnal rávágtam, és vissza se néztem az életembe betolakodóra. Pedig azóta is ő jár a fejemben, no meg egy nagyobb, tűzpiros esernyő.
