Persze ez nem azt jelenti, hogy azonnal sikerült elcsábítanom Őt. Nagyon nem. Hihetetlen, de legalább két és fél év kellett ahhoz, hogy az első rácsodálkozó pillantástól eljussunk az első csókig. Közben meg véletlenül barátok lettünk... Na nem a legszorosabb barátok, sőt kissé feszengtem, amikor egy-egy előadáson mellé kerültem, hiszen egy nőt sok minden elárulhat. Ki tudja, lehet, hogy a testtartásom vagy a szavaim, esetleg a tekintetem fennen hirdeti, hogy teljesen beleestem. Így inkább kerültem.
Annyira elkerültem, hogy közben fiúk jöttek és mentek az életemben, sőt egy egészen sokáig maradt. És én beszámoltam róluk Neki mint jóbarátnak, hiszen miért is ne. Én is tudtam kisebb-nagyobb hódításairól, és a kezdeti érzelmek olyannyira alábbhagytak bennem, hogy komolyan tudtam örülni annak, amikor mosolyogva bejelentette, hogy szerelmes. Na nem belém.
És látszott is rajta, aztán meg az is, amikor már nem volt szerelmes. Kissé furcsa így visszagondolva, hogy én magam azt tanácsoltam neki, hogy szakítson a leányzóval. Emlékszem, pont Valentin nap volt, hosszú kapcsolatom a mélyponton, és éppen csajos mozizásra hívtam el Őt. Nem jött.
Azonban eljött pár hét múlva arra az ominózus bulira. Soha életemben nem voltam még ennyire tudatában annak, hogy én most el fogom csábítani. Nagy betűkkel. Vagy legalább is úgy rendezem az eseményeket, hogy ő csábítson el engem. Hogy miért is voltam ennyire biztos ebben? Hihetetlennek tűnhet, de a buli napjára virradó éjjel megálmodtam. Az egészet, a csókot, a helyet, a személyt, és olyan jó érzéssel keltem fel aznap reggel, mint már régen. Tudtam, mit kell tennem azért, hogy boldog legyek.
Nőtársaim, ne higgyétek, hogy pár elhintett mondatocska nem tud csodákat művelni! Bizony olyan kapukat tud kinyitni, amelyekről azt hittük, hét lakatra vannak zárva. A mi vaskapunk is megnyílt, olyannyira, hogy már nehéz lenne visszazárni, de hát miért is kellene. Mert minden a helyén van: pillangók a hasban, rózsaszín köd szemmagasságban, a férfi pedig az oldalamon.
Hát így sikerültszerelembe esnem az egyik barátomba. A félig közös múltunk örök játszótér marad: szeretjük szedegetni az emlékmorzsákat a másikról, magunkról, kettőnkről. És így visszanézve mintha nem is lenne annyira meglepő fordulat a kapcsolatunk: ugyanolyanok vagyunk... Sosem hittem abban, hogy az ellentétek vonzzák egymást, mindig valamilyen magamhoz hasonló embert kerestem. Most meg úgy érzem, hogy íme, itt van még egy kiadás belőlem, igaz, kisebb-nagyobb különbségekkel. És tudjátok, mi a legjobb? Hogy egyáltalán nem unom magam!
