Az ókor óta foglalkoztatja az embereket a művészek személyisége. Ha egy íróról, festőről vagy akár színészről van szó, hajlunk arra, hogy valamiféle pszichológiai magyarázatot találjunk tehetségére vagy zsenialitására.

Gondoljunk csak Latinovitsra, a színész-királyra vagy József Attilára, aki éveket járt analízisbe. Miért gondoljuk azt, hogy tehetségükre feltétlen tudományos magyarázatot kell keríteni?

Mert az ember alapvető sajátossága az okkeresés. Úgy gondoljuk, mindennek kell, hogy legyen valami kézzelfogható magyarázata. S hogy milyen magyarázatokat gyártottak, gyártanak a művészi tehetségre?

Depresszió, melankólia és szenvedélyesség, labilitás és devianciák- a művészekről szóló életrajzok szeretik túlhangsúlyozni ezeket a jellemvonásokat, melyek gyakran szinte az egész életrajz fölé nőnek.

Az ókori Platon megkülönböztette a beteges őrültséget a kreatív őrültségtől, mely utóbbit a művészek és látnokok sajátosságaként mutatott be.

A reneszánsz idején már egyenesen második istenekként emlegették a művészeket, akik természetfelettii ihletettségből dolgoznak. Ekkorra már teret hódított a melankolikus művész sztereotípiája, s ehhez csatlakozott a reneszánsz asztrológiai elképzelése, mely szerint a művészekre a szaturnuszi, magányos, elmélázó vérmérséklet jellemző.

Ez a melankolikus művész-mítosz egészen a XVII. századig divatban volt.

A XIX. században a pszichológia kialakulásával, és a tudományos vizsgálatok segítségével igazolták, hogy a zsenialitásnak tényleg van némi köze az őrültséghez. Pszichológusok egy csoportja úgy vélte, hogy a pszichotikus állapot teremtő erőt képvisel, s segítségére lehet a művésznek.

Maguk a művészek is a XIX. század végén szívesen nyúltak a mesterséges paradicsomokhoz, hogy ihletet szerezzenek az alkotáshoz.

Az angol Coleridge például egy ópiumos álomból felébredve írta meg egyik ismert versét, amelyben csak úgy hemzsegnek a víziók, míg kortársa, Rimbaud egyenesen azt a célt tűzte ki, hogy látnokká kell válni az alkotáshoz.

A századfordulón megszülető különféle avantgard irányzatok maguk is rájátszanak erre a mítoszra, s polgárpukkasztó viselkedéssel, öltözékkel és alkotásokkal hívják fel magukra a figyelmet.

Egy másfajta pszichológiai elmélet azonban pont az ellenkezőjét vallja: egy elmebeteg vagy pszichotikus soha nem lehet termékeny művész, hisz egész személyiség szétzilált.

Csak az emberi elme képes igazán nagy dolgokra.