"Olyan robajlás volt, mintha a tenger felől egy hullámnak a hangját hallottuk volna. Az áramszolgáltatás megszűnt, vak sötét volt. Az első, második emeletekről az ablakon ugráltak ki a pánikba esett emberek." - mesélte egy isztambuli magyar az 1999. augusztus 17-én történtekről, amikor 7,6-os erősségű földrengés rázta meg Törökországot.
Ekkor omlott össze az a kétemeletes ház is, mely maga alá temette a 3 éves kislányt. Éppen az utcán sétáltak nagynénjével és unokatestvérével. A lányka szerencséje az volt, hogy az épület nem omlott össze teljesen, egy kis üregben meg tudott húzódni: 42 fokban, étlen-szomjan, három és fél napot volt a romok alatt.
Az mentette meg a kiszáradástól, hogy aludt. Egy kis járaton, az unokatestvére mellett kellett volna elkúsznia ahhoz, hogy kijusson. Csakhogy az unokatestvére már halott volt.
Végül úgy találtak rá, hogy mikor Mancs túlélőt jelzett, az ugatás hangjától a pici lány megriadt, és sírni kezdett. A mentőalakulat magyar származású, Isztambulban élő tolmácsa ekkor szólongatni kezdte, beszélgetett, majd énekelt vele, s így, az énekhangokat követve jutottak el a kislányhoz.
Amikor sikerült kiemelni őt, és megláttuk, arcán azzal a félénk, bátortalan kis mosollyal, az csodálatos érzés volt - emlékeztek vissza a mentőalakulat tagjai.
Ami minket, több ezer kilométer távolságból a kislány életéért szorítókat illet, a mentés katartikus pillanatait csak ehhez hasonló visszaemlékezésekből élhetjük át.
Az viszont bizonyos, hogy az ilyen esetek, amikor nemzetek összefognak apró, ártatlan életek megmentéséért, amikor a bajban végre képesek a legtávolabbi nációk mindent elfelejtve összefogni, az mindenképpen erőt és hitet ad nekünk is.
Hogy a nagy bajban mégiscsak léteznek azok a nagyon szükséges kis csodák...
