Sokszor nézlek csöndben, és elképzelem a jövődet, elképzelem a sorsodat, gyerekeidet és férjedet.

Ijedten látom magamat benned, és már most félek azoktól a hibáktól, amiket el fogsz követni. Előre rettegek azoktól az emberektől, akik ki fognak használni, akik felé nyitott szívvel fordulsz, és eltipornak. És előre sajnálom azokat, akiket-bár nem is sejted-, de egy életre meg fogsz bántani.

Magamat látom, másik felünket látom, és nem akarom.

Most még őszintén nevetsz, bízol mindenkiben, nem akarsz középpontba kerülni. Csendben hagyod, hogy mások mondják meg, mások csinálják, miközben a háttérből szemlélődsz bölcsen. Olyan bölcs egy kisgyerek szeme, hogy néha rettegünk belenézni. Mindig figyel, még akkor is, amikor nem is sejtjük. Sőt, akkor igazán.

Tanulja a hibáidat, viszi magával a karmádat, az ük-és dédszülei, a nagyszülei és a mi hibáinkat.

Máskor eszembe jut Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek? Kinek a vére incselkedik benne?

Döbbenten nézem, ahogy mindkettőnket meghazudtolva produkálsz saját viselkedési formákat, rohansz előre fejjel a falnak, vagy dobod hátra magad a földön, és jajongva szenvedsz az unalomtól:

-Ááá, csak a dédanyja- legyintünk rá ilyenkor. És tényleg...

És én is fejjel rohanok a falnak, amikor sorjáznak a miértek, a miért nemek...:

Miért nem szereti,ha közelednek hozzá? Miért nem szereti, ha gügyögnek hozzá? Miért ilyen mogorva? Mindig ilyen komoly?

Nehéz megérteni és tiszteletben tartani a saját személyiséged, dacosságaidat, "nehéz természetedet". De hisz egymáséit is nehezen vesszük tudomásul, rólad meg egyenesen azt hisszük, hogy nincs is; vagy ha van, majd mi jól megnyirbáljuk. Hisz, ez a dolgunk...

Ám, "Gyerekeitek, nem a ti  gyerekeitek"- mondja a bölcs, és ezt egészen addig nem érettem, míg meg nem születtél. A mi vérünk vagy, mégsem magunknak szültelek, nem vagy a miénk.

Megszülettél, és akkor még nem is sejtettem, hogy el kell, hogy engedjünk. Fájdalmas.  Egy univerzumban voltunk néhány hónapig, és örökké ebbe az univerzumba fogsz visszavágyódni, s fogod a nagy szeretet-utakat bebarangolni, hogy valahogy visszatérhess ide, és én (mi) csak reménykedünk abban, hogy talán sikerül...

Voltál-e már úgy, hogy Isten szemmel nézted a gyerekedet? -teszi fel a kérdést Müller Péter legújabb könyvében, a Szeretetkönyvben. Látod előre hibáit, korlátait, szenvedéseit, amelyeken át kell majd mennie, és már előre aggódsz ezek miatt.

De azt is látod Isten-szemeddel, hogy ezeken túl tud lépni, meg tudja őket oldani.

Ez a te szülői Isten-szemed, ez a te nagy ajándékod a te vérednek.

Talán az én Isten-szemem is kezd kinyílni.