A http://homepage.mac.com/engrpas/hungary/magyar/Ch_Ih.html című oldalon egy 1956-ban Magyarországról menekülő család történetéről olvashatunk egy nyolcéves kisfiú szemszögéből nézve:
November 3-áig mindenki abban reménykedett, hogy a szovjetek kivonulnak, de negyedikén több katona érkezik, mint a második világháborúban. A legnagyobb ágyúkat a Gellért-hegyen állították fel, az ostrom miatt az emberek az óvóhelyekre menekültek, ott hallgatták a lánctalpasok, a fegyverek zaját és a kimerészkedők beszámolóját.
10-én jöhettek ki, minden romokban, az emberek összeölelkezve siratták lakásaikat. Az iskolában nem is beszélnek a történtekről, pedig otthon mindenki a lehetőségeken, a menekülésen gondolkodik. A szülők a gyerekek lelkére kötik, hogy a tervekről nem beszélhetnek senkinek, mégis egyre többen hiányoznak, azt mondják, vidékre költöztek a több élelem miatt.
Akik novemberben elindultak, már karácsony előtt jelentkeznek, hogy sikeresen Torontóba értek. A kisfiú édesanyjával és egy barátnőjével szállt a Sopronba tartó vonatra december 30-án. Az utazók mind disszidálók, de mindenkinek van hivatalos magyarázata is, a kis család elvileg újévi disznóölésre ment Sopronba.
A határőrség Győrben ellenőrzött, nem hitték el a mesét, Lébénynél ezért le kellett szállniuk a vonatról, hogy az ott várakozó teherautók egyikével vigyék őket vissza Budapestre. A kisfiú és édesanyja nem ezekre szállt, hanem egy kicsi buszra, ami a falu központjába vitte őket. Annyian voltak, hogy a kezüket sem tudták mozdítani, mikor leszálltak, senki nem szólt egy szót sem, nehogy elárulják magukat.
Csoportokba rendeződtek, és a falusiak hazavitték őket, megetették, megállapodtak a menekülési árban. A gyerekek a falusiakkal játszhattak estig.
December 31-én sötétedés után úgy negyven fős csapatok alakultak, voltak családok, fiatalabb és idősebb párok, egyedülállók is. 30 perces időközönként indultak a csoportok egy-egy helyi vezetővel, a kisfiúék 10 óra 30-kor. A hóban haladtak, néha mezőkön keresztül, de inkább erdőkben, a fák védelmében. A távolban a határőrök jelzőfényei látszottak, mindenki hátizsákokban vitte minden ingóságát.
Egyre közelebb értek a fényekhez, ha mozdult valami, hasra kellett vágódniuk, nehogy felfedezzék őket. Szándékosan szilveszter éjszakáján menekültek, abban reménykedtek, a határőrök ünnepelnek, részegek, nem olyan figyelmesek. Már annyira közel jártak a határhoz, hogy a fények miatt egész világos volt, a ruhájuk ekkorra már átázott, nedves.
Egy patak fölötti farönkön kellett átkelniük, hogy Ausztriába érjenek, csodával határos módon ez mindenkinek sikerült. Átérve futni kezdtek, a határőrök itt már nem érhették utol őket. Az édesanya olyan szorosan fogta a kisfiú kezét, hogy már fájt, de nem számított semmi. Az egyik fán egy alig látható felirat jelezte: Österreich-Austria.
