Őseink azért díszítették állatbőrből készült ruháikat, azért hordtak ékszereket, festették a testüket, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. Később a ruha megmutatta viselőjének társadalmi helyzetét, utalt életkorára, származására, családi állapotára is.

A nők sokáig nem vágták a hajukat, hossza a nőiességet mutatta. Úgy tartották, a szűz lány hajának varázsereje van. Csak azok járhattak főkötő nélkül, akik nem voltak férjnél, az asszonyoknak el kellett kendőzniük hajukat.

A honfoglaló férfiak kopaszok voltak, de mikor kikeresztelkedtek, hosszúra növesztették. A törökök aztán visszahozták a tar fej divatját, amit ezután ismét növeszteni kezdtek, és befonva hordtak. Ezután kezdték csak formára nyírni. A szakáll évszázadokon keresztül a férfiasság jelképe volt.

A vadászó és állattartó népek bőrt használtak a ruhák készítéséhez, a többiek növényi anyagokat, lent, kendert, csalánt és gyapotot. Állati eredetű anyagok közül a juh gyapja volt a legszélesebb körben ismert, nemcsak szőtték, de nemezelték is, az elkészült szőttest aztán festették. Vászonból főként alsóneműt, gyapjú szőttesből pedig felsőruházatot készítettek.

A magyar parasztasszony vászonruhát hordott, hosszú inget, rövid inget és pendelyt. Ezek felett redőzött szoknyákat és kendőket. A férfiak inget viseltek, illetve lábravalót, egészen pontosan gatyát, valamint vászonkankót és vászondolmányt. Ünneplősnek számítottak a fehéren hagyott darabok, amiben dolgoztak, azok fekete, később pedig kék színt kaptak. 

Az első lábbeli a bocskor volt, aztán készültek el az első csizmák. Ezek akkor kaptak sarkot, mikor lovaglás közben a kengyel tartása szükségessé tette.

Átlyukasztott bogyókból, magvakból, csigaházakból, kagylókból, fogakból, csontokból, mezei virágokból, faágakból, később kiégetett agyaggyöngyökből készítettek ékszereket, de öveket, tarsolyokat, tarisznyákat is hordtak.

(Kép forrása: neprajz.hu)