Felgyorsult, értékzavaros világunkban élni, megfelelni, magunkat uralni, életünket kézben tartani rendkívül nehéz. Legalábbis sokunknak, s egyre többünknek okoz nehézséget mindennap megújulni, változni, egyre rövidülő időben, egyre több feladatot megoldani, megfelelni a csak szaporodó elvárásoknak.

A szorongásból, a félelmekből azután már olyan nagy dózist kell elviselnie lelkünknek, amennyit nem bír. Segélykiáltásait nagyon nehéz betegségként felismernünk, s még nehezebb meggyógyítanunk. Mert nincs külső seb, nem fáj, nincs láz. Csak nagyon rossz.

Egyre több ember küzd depresszióval, korunk betegsége lett a pánikbetegség. A fóbiák megjelenése, gyűjtése életünkben már szinte divattá vált. Valamirevaló ember fóbia nélkül szinte kevesebbnek érzi magát. Az egyszerű fejfájásra, álmatlanságra már oda sem figyelünk.

A pszichés betegségeket észrevenni, a"megbetegedett" emberrel elismertetni, elfogadtatni azonban sokkal nehezebb, mint a testieket. A családunkban vagy szűk környezetünkben a lepasszolt, az elgyengült, a rossz kedélyállapotú, a szenvedélybe menekülő, az otthon ülő, a bezárkózó, a világra haragvó, a kimozdulni nem akaró (és még számtalan tünetet sorolhatnánk fel) embertársainkat látva, nem értjük, miért teszi.

Noszogatjuk: kelj már fel! Szedd össze magad! Ne hagyd el magad! Menj szórakozni, társaságba! S ha mindezt ennek ellenére nem teszi, haragszunk rá.

Nem vesszük észre, hogy magától már nem képes változtatni kedélyállapotán. Beteg. Segítségre szorul. Ezt felismerni még hozzátartozóknak is nehéz, hát még a betegnek. Márpedig addig nem lehet elvonszolni senkit az orvoshoz, amíg kényszerzubbonyban el nem viszik, vagy szabad akaratából úgy nem dönt, hogy segítséget vesz igénybe. Mert rászorul. Nagyon nehéz emiatt a korai stádiumában felismerni a pszichés problémákkal küszködőnek, hogy komoly baj van.

Fáj a fejünk. Sokszor fáj. Nem vesszük komolyan. Kimerültek vagyunk, sokat szorongtunk. Idegtépő veszekedésbe bonyolódtunk. Bizonytalanná vált a munkahelyünk, az egzisztenciánk, azért aggódunk. Sebaj. Beveszünk egy pirulát, jól kialusszuk magunkat. Majd reggel sokkal jobb lesz. A fejfájás a psziché túlterhelésének, problémáinak a legenyhébb kifejezője. Feltéve, ha nem valamilyen szervi probléma okozza. De a fejfájások túlnyomó többsége mögött közvetlenül stresszre visszavezethető ok húzódik meg. Még a migrénes fejfájást is állandósult lelki problémák okozzák.

"A fejfájós betegek rendszerint átlagon felül intelligens, érzékeny, gyakran szorongó, befelé forduló emberek. Rendkívül fegyelmezettek, nehezen tudnak lazítani. Tökéletességre törekszenek, és nagyon fontos számukra az elismerés, a siker. Indulataikat, negatív érzéseiket erősen kontrollálják, gyakran önmaguk ellen fordítják" - írja Menedzserbetegségek című könyvében dr. Valló Ágnes. Mintha korunk aktív életét élő emberről írtunk volna jellemzést.

A szorongásra sajnos nagyon sok okot ad a civilizált létezésünk. Ha ez még párosul önbizalomhiánnyal, megspékelődik egy sor kudarccal, nagyon nagy az esélyünk a komolyabb pszichés betegségekre.

A depresszió szinte alapbetegség. Állítólag minden harmadik magyar ember volt már depressziós, illetve rendszeresen visszaesik bizonyos időtartamra, vagy ki sem tud már jönni belőle magától. A stresszbetegségek egyik leggyakoribbja kegyetlenül összetéveszthető rossz magatartásformákkal. A depressziós ember ugyanis elviselhetetlen. Kötözködő, gyűlölködő, együttműködésre képtelen. Tehát az egészséges emberek kerülni kezdik ahelyett, hogy mellette állnának, s segítenének. Nehéz a környezet dolga is - természetesen a többi pszichés betegnél is ugyanez a helyzet -, mivel a depressziós embert, de a pánikbeteget is ki kellene mozdítani a bezártságából. Ám betegségének egyik tünete éppen az, hogy nem akar mozdulni, menni, fél, szorong, kedvetlen.

A pánikjelenség tüneteit mindenki átélhette már, s elképzelése lehet róla, mit érez, akinek a pánikreakciója elromlik, s ok nélkül, bármire beugrik és működik. Ha pánikhelyzetbe kerülünk, pulzusunk erőteljesen felszaporodik, agyunk, vérünk, szívünk hatalmas adrenalinlöketet kap, halálfélelem lesz úrrá rajtunk.

A hatalmas adrenalintól és a félelemtől azután úgy tudunk futni, mint az aranyérmes 100 méteres sprinter, vagy olyan magas kerítést tudunk átugrani, amekkorával soha életünkben meg sem próbálkoztunk volna. Ez a pánikreakció azért van beépítve szervezetünkbe, hogy ha megtámadnak bennünket, ha valóban halálfélelemre okot adó helyzetbe kerülünk, védjük az életünket.

A pánikhelyzet megszűnése után remegünk, kimegy belőlünk az erő, elgyengülünk. A pánikbeteg látható ok nélkül, váratlan helyzetekben éli át ezeket az ijesztő tüneteket. Azután már szorong, fél a következőtől. Kerüli az embereket, helyzeteket. Bezárkózik. A többit tudjuk.

A fóbiások is valamitől irtóznak, valamitől menekülnek, valamit nagyon nem tudnak elfogadni. Kutyaszőrtől, repülőtől, tömegtől, bezártságtól, haláltól... Egyszóval mindentől lehet fóbiás az ember. Szaporítani és kombinálni is lehet. Megtesszük egyre többen. Nem tehetünk róla. A fóbiás ember rohama megegyezik a pánikbetegséggel, tehát szörnyű.

Miért billenünk ki egyre többen az egyensúlyunkból? Miért lesz egyre nehezebb boldogulni ebben a világban, s van menekülhetnékünk? Egyre többen menekülünk a betegségbe. Családi, baráti, munkahelyi kapcsolati problémák, egzisztenciális válságok, létbizonytalansági tényezők miatt. Bőven van belőle mindannyiunknak.

Sajnos, egyéni érdekek vezérelte világunk, az anyagi értékteremtés előtérbe helyezése, a boldogság tömeges összetévesztése a karriersikerrel nagymértékben hozzájárul a lélek gyötrődéseihez.

A megoldás a gyógyulásra rendelkezésünkre áll. Az együttes pszichoterápia és a gyógyszeres kezelés mellett számos alternatív eszköz van arra, hogy a lelket visszabillentsük stabil állapotába.

 De mi van utána? Ha a pszichés betegségekre hajlamos embert visszatesszük ugyanabba az élethelyzetbe, amelyben megbetegedett: ha magányos marad, ha boldogtalan, ha házastársa továbbra is gyötri, ha munkahelye nem megoldott, ha nem találja továbbra sem helyét az egyre zaklatottabb környezetében, akkor valószínűleg újra visszaesik a betegségébe.

Vagy újabbakat termel. S ha még mindezt megspékeljük az egészségügy állapotával, melyben a pszichés betegségeket nem tekintik olyannak, amellyel speciális szakembereknek, speciális felszereltségű, csak erre szakosodott gyógyító intézményeknek kellene foglalkozniuk, akkor valóban csak a beteg környezetében élő emberek figyelme, szeretete, gondoskodása marad.

Figyeljünk oda a másikra! Vegyük észre időben, ha bajban van. S ne hagyjuk magára!