A diplomámat most dobjam a kukába?

Három diplomás, fiatal pályakezdőként évekig eljátszadoztak a munkaadók azzal, hogy egy évre kötöttek szerződést velem, ami többnyire nyárig tartott, s jó esetben szeptembertől újra folytatódott. Ha folytatódott…

Persze tanárként egy vidéki városban, ahol ráadásul az egyetem is ontja a diplomás pedagógus palántákat, nem nagyon ugrálhat az ember. Pontosabban hálásan összeteheti a két kis kezét, ha újabb egy évre lehetőséget kap. És persze bármit elvállal, és kibír…hátha csurran-cseppen egy végleges szerződés.

Talán a legemberpróbálóbb időszak az a majd egy év volt, amikor elkeseredetten igyekezetem állást keríteni. A postán és a fénymásoló szalonban egy idő után már jó ismerősként üdvözöltek:  számításaim szerint ugyanis nagyjából száz helyre küldhetem el önéletrajzot, ebből talán tíz helyről jött visszajelzés. Gondolom, sokaknak ismerős történet. Aztán persze hol udvariasan, hol kíméletlenül kirúgtak.

Az indokok köre egyébként nem volt túl széles:

Túlképzett – nem bírjuk kifizetni.

Túlképzett – ez már sok ehhez a munkához.

Termékeny korszakban van, ketyeg a biológiai órája.

A tétlenség, a feleslegesség érzése és persze a fokozódó pénzhiány egyre feszültebbé és elkeseredettebbé tett, s néhány hónap után már biztos voltam benne: bármit elvállalok.

Ám ekkor váratlanul ölembe pottyant egy állás. S nem fogják kitalálni, milyen indokkal kaptam meg az ötven pályázó közül pont én a lehetőséget: „Érdekes volt a neve”.

Értem én, persze, hogy az élet a legváratlanabb dolgokat produkálja, de tapasztalatlan és naiv bölcsészként nem voltam tisztában a munkaerőpiac ilyetén szelekciós mechanizmusaival.

Manapság pedig, ha néha napján összefutok jobb napokat látott „szinténbölcsész” ismerőseimmel, sokan ámulva szegezik nekem a kérdést: „Hát,te még nem költöztél a fővárosba? Akkor hogy dolgozol?”

A kérdés jogos, ámbár mindig megdöbbent.

K.V.