A mindennapi kenyerünket – add meg nekünk…

Akkor még nem igazán értettem a főbűnnek számító dolog lényegét, de arra emlékszem, hogy az iskolában irdatlan nagy pofonokat kaptak, akik a kenyérrel dobálóztak. Bevallom, én titokban mindig pótradírként használtam az összegyúrt belét. Úgy éreztem, ez még nem tartozik a megbocsáthatatlan cselekedetek közé, hiszen amolyan "újrafelhasználási" szükségmegoldásnak gondoltam.

Kenyérügyben sosem voltam megbízható.

Mindig engem küldtek a szomszédos pékségbe, de akár mennyire is jól lakott voltam, sosem értem haza ép kenyérrel. Valamelyik csücskét mindig megfúrtam, a "hajától" megfosztottam. Ezért hát az első falatok titkos joga mindig az enyém volt.

Később már ösztönösen védtem. Megtanultam megbecsülni. És örültem, hogy az asztalra mindig jutott. Minden apró morzsáját összegyűjtöttem, szárogattam, a maradékokat elképesztő kreativitással újjávarázsoltam.

Mindig is szerettem – főleg megenni.

De a legjobban a "retro" változatát: zsírral, pirospaprikával és sóval. Igazi házibulis feelinggel. A jobb napokon kicsit bedurvulva paradicsommal, paprikával, vagy friss kovászos uborkával. Az aktuális "szerelmes napokat" kivéve pedig sűrűn megszelve lilahagymával…

"Nincs is ennél finomabb, vesszen a párizsi" – diadalkiáltással már a gyerekeim haverjai is rászoktak a legutóbbi bulin.

Azért egészségügyi megfontolásból most már ráfanyalodtam a "trendi" teljes őrlésű változatára…(Megjegyzem az illata se olyan, mint dédanyám csodaművének…)

És hát nem is akkora szívvel készítették, szomorkodtam magamban a minap, amikor "keménykedve" hazafelé cipeltem a boltból.

– "Néni, adna pár forintot? Éhes vagyok…" – toppan elém hirtelen egy maszatos hat év körüli, a ház előtti konténer mögül.

– Egy fillért se adok, de "Isten testéből" kaphatsz egy darabot – mondtam, és a kenyérből egy jókora csücsköt lekanyarítva, a kezébe nyomtam.

Ő elképedve majszolni kezdte, én pedig úgy, mint egykoron, – megint egy csonka kenyérrel értem haza…