A titokzatos sellő

Aki azt hiszi, hogy a sellő a se lát, se hal(l), se lő továbbgondolt változata, az téved. De az is, aki arról álmodozik, hogy egy kies tengerparton álmából egy sellő ébreszti majd, s megkérdi, mit kíván…

Igazság szerint ez utóbbi áll közelebb a valósághoz. Hívták őket hableánynak, szirénnek (az Irén szó nem ebből származik, a sziréna viszont igen), valójában ugyanarról van szó, (már bocsánat a kifejezésért): tengeri tehenekről.

Kolombusz, aki nem akármilyen férfi volt (ráadásul felfedezte Amerikát), maga is beszámol naplójában a találkozásról: „Hispaniola partján egy öbölben láttam három szirénát: ezek azonban korántsem voltak olyan szépek, mint az öreg Horátiusnál.”

E naplórészletből több dolog következik. Egy, Kolombusz olvasott Horatiust. Kettő, Horatius is látott szirénákat. Három, nem egyezett az ízlésük. Privátin megjegyzem, félő, hogy a költő hajlamos megszépíteni a dolgokat, míg Kolombusz, aki mégis csak vízen járó ember volt, közelebb lehetett a valósághoz. Mert mi a valóság?

Egy leírás szerint a sellők, a szirének – s ismét elkerülhetetlen a blaszfémia -, a tengeri tehenek az elefántok rokonai, s eredetileg a vízparton éltek. Legelésző, növényevő társaságként érdemes elképzelni őket, s Isten kifürkészhetetlen akaratából egyre több időt töltöttek a vízparton, a mocsarakban, s az évmilliók múlásával végleg a tengert választották. Hátsó végtagjaik elcsökevényesedtek, s lapos, vízszintesen álló farkúszójuk lett, mint a delfineknek vagy ceteknek.

Mármost feltehető a kérdés, miként lehet valaki szerelmes egy fentebb leírt lénybe. A válasz egyszerű. Miért ne! Egyrészt a szerelem vak. Másrészt a matrózok olykor – hosszabb hajóutakra gondolok – hajlamosak szerelemnek hívni azt is, ami nem az, csak hasonlít rá. Harmadrészt a távolság megszépíti a dolgokat, a sellők pedig betartották a három karcsapás távolságot. Negyedrészt, mi lett volna, ha inkább a szárazföldet választják: egy illúzióval kevesebb – mindkét részről.