Anya, végre hazaérkeztem…
A korai sötétségben különösen hatnak rám a fények, szinte minden város karácsonyi díszben pompázik, vakító reklámtáblák és kivilágított házak sorjáznak mellettünk.
Búcsút vettünk Szegedtől, és néhány óra alatt átautóztuk az országot. Délután indultunk, de már beesteledett, mire Dunaföldvárnál átlépve újra visszatértem a gyökerekhez: a Dunántúlon vagyok, és hamarosan a Balaton felé réved a tekintetem. Itthon vagyok…
A korai sötétségben különösen hatnak rám a fények, szinte minden város karácsonyi díszben pompázik, vakító reklámtáblák és kivilágított házak sorjáznak mellettünk. Mégsem megnyugtató. Hivalkodás, a fecsegő felszín, az üres fények csillogása bántóan hat.
Teljesen elkábulunk a látványtól, a szembejövő autók reflektorai még a jól megszokott utat is labirintussá változtatják, s míg máskor vakon is eltalálnánk Haza, most eltévedünk. Egészen megrémít a dolog…
Ezek a fények nem vezetnek vissza, ezek a fények elterelnek belső és külső útjaidról. Célt tévesztenek.
Pedig a fények, a gyertyák, a tűz pattogása a karácsonyi készülődés elválaszthatatlan tartozéka már a 17. századtól, amikor először díszítették kis gyertyákkal az ünnepi fákat.
Az első elektromos fényekkel díszített fenyőfák pedig annyira ritkák voltak, hogy még az 1900-as évek elején is státuszszimbólumnak számítottak.
1927-28-ban már a vevőcsalogató, boltba csábító színes égőkkel felaggatott karácsonyfák ötlete is megszületett, s mi azóta is lépten-nyomon szembe találkozhatunk velük. Igaz,a modernkori változatok már biztonságosabbak, mint két évszázaddal korábbi lámpás ősei, amelyek vetekedtek a gyertyák gyúlékonyságával. S akkoriban unikumnak számítottak.
Ma már ráfásultunk erre is. Nem melegítenek át, nem rezdítenek meg belülről.
Más fények kellenének, saját gyertyákat kellene gyújtanunk, a „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni” gondolata fut át az agyamon, ahogy csendben megérkezünk. Végleg…
Hozzászólás zárolva.