Egy hajléktalan édesanya vallomása
Hajléktalannak lenni, a hidegben, fagyban, hőségben, milyen ez- magányosan élni talán az élet legmélyebb pontja. Mi, a meleg szobából kinézve bele sem tudunk gondolni, milyen kegyetlen is velük a világ, és milyen kegyetlenek vagyunk mi is, amikor egy jó szó nélkül elmegyünk az aluljáróban kéregető szegények mellett.
Pár éve egy tévéműsorban láttam beszélgetést egy anyával, aki öt évig volt az utcán három gyermekével. Hajléktalanok voltak. Az asszony elmondta, hogy valójában nem is az volt a legnagyobb, legkomolyabb baj, hogy ő utcán élt, hanem az, hogy nem tudta egy édesanyától elvárható módon védelmezni a gyerekeit, nem tudta megadni nekik azt, amire szükségük lett volna.
Ám lassan, nagyon nehezen, de rendezni tudta ügyeit, és sikerült neki az, ami a legtöbb hajléktalannak nem: álláshoz, sőt lakáshoz is jutott, természetesen nem minden segítség nélkül. És az interjú végén mintha azt üzente volna: tartsatok ki, semmi sem lehetetlen!
De sokan még nem látják a kiutat. Láttunk már húsz-huszonegy éves kismamát, aki majdnem kilenc hónapos terhesen élt egy apró kunyhóban, amelyet páran együtt építettek, hogy azért mégiscsak valahol meg tudják húzni magukat. A lánynak már volt egy fia, akit azonban nem látott, mert vidéken élt egy intézetben. Ahogy a legtöbb hajléktalan édesanya gyermeke. Eleinte nem tudnak, majd nem is akarnak már tudni anyjukról, aki önhibájából – vagy azon kívül – cserben hagyta őket.
Könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy jobb is így nekik. Mert talán gyerekszemmel a legnehezebb az otthonnélküliség. Aki így nő fel, vajon mit várhat az élettől, a szeretteitől, a jövőtől?
Ukrajnában sok helyen óvodáskorúak élnek közparkokban, lépcsőházakban, legutóbb például egy ötéves kisfiút találtak meg a szociális munkások, aki testvéreivel – egy egyéves és egy kilenc hónapos csecsemővel – tengette életét. Gondolhatják, milyen körülmények között.
Valamelyik nap az egyik fővárosi élelmiszerüzlet előtt megint megszólított az a középkorú nő, aki már évek óta kéreget. Néha adok neki pár forintot, bár rendszerint megbánom, hogy nem inkább ételt vettem neki. Úgyhogy most két kiflivel a kezemben tértem vissza hozzá, és ahogy odaadtam neki, kitört belőle: „Azt hiszik, rossz vagyok, mert ide jutottam. Mert nem tudok dolgozni, mert nem én nevelem a kislányomat. Pedig szeretem őt, és hiányzik. De az elkeseredés egy idő után elhatalmasodik rajtunk. És akkor már nincs erőd, hogy bármit tégy azért, hogy az életed olyan meleg és szeretetteljes legyen, mint régen.”
Hozzászólás zárolva.