Emlékeink csapdájában
Harald Weinrich szerint: „a felejtés eltávolít valamitől. Eltávolít, bár a lélek önmaga felé tart azáltal, amire emlékezni igyekszik, amit vissza kíván hozni a feledésből.”
Folyamatosan felejtünk, mert nincs időnk. Minden nap újabb-és újabb emlékeket raktározunk el, miközben a régiek elkopnak. Elfelejtjük a szép, boldog pillanatokat, a gyerekkor felhőtlenségét…Csupán foszlányokat vagyunk képesek visszaidézni, a fontos eseményeket, de már azt is torzan.
Emlékszem az első babámra; a körömlakkomra, az udvarlómra, és az első csókra. Azonban a részleteket teljesen kitörölte az agyam, nem tudom feleleveníteni azt az érzést, mikor megláttam a karácsonyfa alatt a rózsaszín csomagolású dobozt, és az első fiú arcát, aki megfogta a kezem…
Több kutatás arról számol be, hogy általában azt felejtjük el a leghamarabb, amihez valamiért kellemetlen, rossz érzéseink tapadnak, önvédelem miatt. Pszichológusok szerint nem véletlenül felejtünk el a dolgokat. Sigmund Freud szerint az emberi agy képes arra, hogy a kellemetlen emlékeket törölje. És ahogy telik az idő, a rossz emlékek megszépülnek, mert életünk a felejtésről szól, a fájdalmak kitörléséről…
Az emlékek maguktól válnak borítékolhatóvá, és kellemessé, vagy egy beforrt sebbé. A feldolgozást és a felejtést legkönnyebben az idő oldja meg. Az koptatja a legjobban a fájdalmas emlékeket.
Hozzászólás zárolva.