Figyelj, ez a régi mese neked is szól!

…. korábban velük együtt egy harmadik személy is, de ő nem is beszélt, csak magatehetetlenül feküdt. Látogatók sem jöttek hozzá, mint ahogy a két mostani lakóhoz sem, akik ezen nem szomorkodtak, hiszen kitűnően megértették egymást, órákig képesek voltak belefeledkezve fájdalmaikba, órákon át beszélgetni, mintha a világ megszűnt volna körülöttük.

Szót váltottak ifjúságukról, hogy ki hova járt iskolába, mit végzett. Nevetve idézték fel első szerelmes kalandjaikat, ki-ki elmesélte hogy és hol élte meg és át 56-ot. Mindennapi témájuk közé tartozott a zene, a sport, és persze az annyiszor áldott és átkozott nők.

 A második ágyon fekvőnek a legkisebb mozdulat is fájdalmat okozott, ezért ha társa elaludt, kedvenc könyveit olvasta el újra és újra, ki tudja már hány századszorra. Csukott szemmel is folytatni tudta volna minden félbehagyott mondatát. A regények általában utazási élményekről táplálkoztak, melyekben volt romantika, kaland, és sok más egyéb. Mindarról mesélt, ami számára már soha nem adatik meg, hiszen ágyhoz kötve kell leélnie hátralévő éveit.

Mikor idekerült, átkozott mindenkit. A pokolba kívánt minden segítő kezet, mit tagadja, legszívesebben bevett volna egy marék gyógyszert, vagy mérget ivott volna. De amióta jobban megismerte a másik beteget, újra boldog volt, mikor az, az ablak elé állva, részletezni kezdte, hogy mit lát a kórház előtt.

Mesélt a parkról, a zöldbe borult fákról, a gyönyörű pázsitról, a dalos madarakról, az idős házaspárról, akik minden nap ugyanabban az időben jönnek megetetni a galambokat, akik annyira hálásak, hogy nem félnek a padra ugrani, vagy az idős férfi lábára állni.

Mindezt a második ágyon fekvő, elképedt arccal hallgatta, mintha soha életében nem látott volna parkot, idős embereket, galambokat, fákat, madarakat, fűt. Sokszor lehunyta szemeit, és maga elé képzelte mindazt, amit társa olyan részletesen ecsetelt.