Győzni akarunk! De milyen áron?

Leggyakrabban önmagunkkal viaskodunk.

De megpihenni, elgondolkodni, megbeszélni napi és életre szóló feladatainkat, problémáinkat saját magunkkal, alig van időnk.

Mert már kora reggel megvívjuk a magunk kis harcát a kicsivel, amikor sírva betuszkoljuk az óvoda kapuján, vagy a nagyobbikkal, akinek rohanás közben jut eszébe az el nem készült házi feladat és gyűjtőmunka.

Aztán csatázunk, ha merünk a főnökünkkel, mert ha nem, akkor ismét belső küzdelmet vívunk. Kisebb, nagyobb összecsapások várnak ránk a bevásárláskor, ha olcsón akarunk egy-egy akciós termékhez hozzájutni, vagy a hivatalokban, amikor türelmetlenül várakozunk, és a sorban éppen elénk vágódnak.

Majd fáradtan hazatérve akár a párunkkal is, aki a napi feszültségét levezetve éppen velünk akarja aktuális szócsatáját megvívni. A hálószobai kedves párnacsaták pedig a kimerültség miatt, lassan el is maradoznak.

Küzdelem az egész életünk.

Néha apró dolgokért, néha a magunk igazáért, olykor másokért, szeretteinkért és a hazánkért.

Gyakran élet-halál küzdelmet vívunk a betegségekkel szemben, macska-egér vagy ökölharcot embertársainkkal, és akár a sorsunkat is eldöntő háborúkat a bírósági tárgyalótermekben.

Az élet kegyesen számos küzdőteret biztosít erre: lehet a négy fal között egyedül és társsal, vagy akár az egész családdal, lehet az utcákon és a tereken, tömegekkel együtt.

És persze minden csatából győztesen szeretnénk kikerülni. Gyakran a könnyeinkkel küszködve és véres verítékkel, vagy másokon átgázolva és mindenkit eltaposva tesszük meg. Mert a győzelem mámorától vagyunk boldogok.

De mi van, ha mi veszítünk?

Néhányan belenyugszunk vagy belebetegedünk, mások tanulnak belőle, újra felállnak, és ismét küzdenek. Van olyan, aki nem tud veszíteni, és egyre durvább és mocskosabb eszközökkel harcol tovább. És örül, ha mély sebeket ejt rajtunk, mert így élvezhetőbb és látványosabb a diadal.

De miért ne lehetne egyre gyakrabban fehér zászlót lengetve tűzszünetet tartani, vagy kezet rázva békét kötni?