Meg tudnál bocsátani a gyilkosaidnak?

Ketten voltak testvérek, de fiatalabb egy idő után más életre vágyott. Kikérte a rá eső örökségrészt atyjától, s messze tájakra kalandozott el, új izgalmakat hajszolt. Apja nem tartóztatta, engedte, hogy menjen a maga útján, szemrehányás nélkül fogadta el a rossz döntést is. Nem adott tanácsot, és nem korholt. A fiú azonban keserves árat fizetett.

Pénzét elherdálta, megtapasztalta a szegénység és nyomor legmélyebb bugyrait, az éhezés kínzó érzését, s végső elkeseredésében eszébe jut az egyetlen biztos támpont  „az én atyám”, az én biztonságom. Ahogy magába szállt, mintha hirtelen mély álomból ébredne, mintha világossá válna minden: vétkeztem.

Visszatér a gyökerekhez, és valódi bűnbánatot mutat- ám erre nincs már szükség, hiszen a fiáról van szó, akit feltétel nélkül kell és lehet szeretni. Az apa maga szalad a tékozló fiú elé, s fogadja vissza házába. A tiszteletére rendezett ünnep pedig a megmenekülés és megtérés ünnepe.

Nehéz ezt persze elfogadni annak a  testvérnek, aki végig atyja jó fia volt, aki tisztességesen élt, de végül neki is meg kell hajolnia atyja érvei előtt: ha valaki vétkezett, és megbánja tetteit, tudni kell megbocsátani.

Egy olyan történet az Újszövetségből, ami igazi családterápiás példaként is állhat előttünk. Az elengedés, az elfogadás és a visszafogadás csodálatos példája, miközben a megbánás és megtérés szimbóluma is egyben.

Amire sokan egyszerűen képtelenek vagyunk, egyszerűen nem megy. Helyette inkább kategorikus kijelentésekkel bástyázzuk körbe magunkat: Vétkezni emberi dolog… Miért én kérjek bocsánatot? Nem én hibáztam,hanem ő! Én aztán biztos nem bocsátok meg!

S közben néhány nappal ezelőtt a világ egy magányos férfira emlékezett, aki az őt megcsúfolókra és keresztre feszítőkre nézve csak ennyit mondott: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek”

Megrázkódunk ezekre a szavakra. Miképp lehetséges? Hogyan?