„Mit keres az olasz válogatott az ágyamban?”

Megérkezett a foci eb. És ez már a második megismerkedésünk óta.

„Emlékszel, tudod, amikor a görögök nyertek”- próbálja megértetni velem a párom.

„Igen- tényleg”- bólogatok lelkesen, de valójában halványlila gőzöm sincs arról, hogy ki, mikor nyert. És igazából az is csak most lett világos, hogy a foci eb-t is 4 évente tartják.

Az viszont már rémlik, hogy fel kell készülnöm a legkülönbözőbb, váratlannak tűnő helyzetre. Ilyenkor ugyanis minden rendes pasi rájön, hogy focit nézni olyan férfias dolog, és ehhez próbálja élete  egyéb elfoglaltságait igazítani.

Természetesen első körben kénytelen vagyok egy foci gyorstalpalót is elvégezni, hogy legalább felét értsem annak, ami a pályán történik. Így kerülök testközelbe: a sárga lap, tizenegyes, szöglet, bedobás, szabadrúgás kifejezésekkel, hogy ne maradjak teljes középkori tudatlanságban.

 Vasárnap például már eljutottam odáig, hogy több évi verejtékkel átitatott magyarázat után, végre megértettem, mit is jelent a a les fogalma. És az is eufóriás állapotba juttatott egy perc alatt, hogy a  meccs alatt  hirtelen minden világossá vált: hát, azért tizenegyes a tizenegyes, mert 11 méterre van a kaputól.

Ne nevessenek ki, ez a trivialitás csak most fedte fel valódi arcát számomra.

Továbbá felvilágosítást kapok, hogy kinek kell szurkolnom (olaszok), és mit kell néznem. Én többnyire ugyanis leragadok a jóképű játékosok bámulásánál. Mert mi a csodát nézzek azon, hogy 90 percet rohangálnak össze-vissza a pályán. Na, persze, ha Ronaldinho rohangál, az más.

A múltkor, pont a meccs elején jutott eszébe életem párjának, hogy még gyorsan letusol, így engem bízott meg az események felügyeletével.

Mivel én egyszerre több dologra is bírok figyelni, így belemélyedtem legújabb olvasmányomba, miközben néha a tv felé pillantottam. A következő, amire felriadtam, hogy férjem, már ott állt mellettem, és remegő hangon közölte: „Az olaszok már katak egy gólt, és nem is kiabáltál! Úristen!”