Rákos vagyok, nem leprás!

Vannak betegségek, amelyekről nem illik beszélni. Ilyen a rák. Míg azt hosszasan ecsetelhetem betegtársamnak vagy a szomszédasszonyomnak, hogy kétszer volt szívinfarktusom, esetleg vérnyomás problémáim vannak, addig mélyen hallgatok, ha daganatos megbetegedésem van.

A halál tabutéma.

A rákhoz a halál árnyéka tapad.

A rák tabu.

Miért kell misztifikálni a rákot? Miért nem tudunk sokan sem szóban, sem cselekedetben mit kezdeni a rákos emberrel?

Környezetemben egyre gyakrabban fordul elő daganatos megbetegedés. Olyan hirtelen derül ki a betegség, hogy a döbbenet erejével hat. Fel sem lehet fogni, hogy egyik pillanatban még vérvételen vagy, másnap már szövettani vizsgálaton fekszel, és egy hét múlva lehet, hogy már műtenek is!

Közben ott zakatol a fejedben: miért nem figyeltem az intő jelekre? Éreztem, hogy baj van, és egyre csak halogattam a szembesülést.

De a legrosszabb: a sajnálkozó pillantások. Sokan úgy tekintenek rád, mintha már a temetésedre kellene készülni. Ál-együttérző hangok, réveteg tekintetek, bizonytalankodó látogatások. Aztán már azok se.

A beteg a véletlen találkozások alkalmával is szabadkozva mondja, hogy nem puszilta meg a látogatóba jött kisgyereket, nehogy elkapjon tőle valamit. De mit?

Akinek rák van a testében, az nem mer az utcára menni, hiszen biztos mindenki észreveszi, hogy kihullott haja miatt parókát kénytelen viselni. Meg egyébként is: rá van sütve a Kain- bélyeg. Ezt még az Isten is látja.

A leprások elkülönítéséről már a Biblia is rendelkezett. A közösséget kellett megvédeni tőlük.

A rákos beteg is izolálódik környezetétől, s bár ennek nincsenek demonstratív jelei ; olyan ez, mintha egy lakatlan szigetre kényszerülne, ahonnan csak füstjelekkel tudna kommunikálni az arra hajózókkal. Akiket aztán, ha ki akarják hozni a szigetről, dühödten elzavar. Inkább saját kezével ácsol kis hajót magának, vagy megpróbál kiúszni az óceán háborgó vizére. Ha egyáltalán megpróbálja…