Sírhatsz, vagy tüntethetsz, de megoldani csak Te tudod!

Eltölti őket a rémület, hogy miből fog megélni, miből fogja fizetni az emelkedő hiteltörlesztést, vagy egyáltalán a számlákat, az ételt, a ruházkodást. Kétségbeesetten rohangál körbe-körbe a szobában, vagy csak ül magában roskadtan a kanapén, és naponta ezerszer felteszi magának a kérdést: mit csináljak? És dühében, vagy bánatában keservesen sírva fakad.

Megértem őket. Én is voltam így. Szinte egy pillanat alatt úgy éreztem mindennek vége. Megkaptam a felmondásom, ott voltam egy félig üres lakásban, a tizenéves gyerekemmel – a férjem akkoriban ment el, ráadásul külföldre, így gyerektartásra se számíthattam – és csak ültem a kinyitott franciaágyon és zokogtam. Mi lesz velem, mi lesz velünk?

De a sírás, és a fejemben száguldó ezernyi gondolat és kérdés jót tett. Kioldotta belőlem a feszültséget, és elkezdhettem végre józanul gondolkodni.

Ennek már közel 20 éve. És túljutottam rajta. Igaz nem indíthattam saját vállalkozást – pedig diplomám, nyelvtudásom, és állítólag tehetségem is lett volna hozzá – de találtam munkát, felnevelhettem, sőt útjára indíthattam a gyerekemet, lakáshoz juttathattam, s van két gyönyörű unokám.

Mert tudtam, túl kell jutnom rajta, élni akarok, élnem kell, mert a gyerekemnek, családomnak szüksége van rám. És elkezdtem minden követ megmozgatni, minden kapcsolatot összeszedni, mindenhova szólni. És lett munkám, mielőtt a 30 napos felmondási időm lejárt volna.

Mondhatják, könnyű volt diplomával és nyelvtudással. De higgyék el nem volt könnyű, és nem is ez a lényeg. Mert mindegy, hogy milyen végzettsége, tudása van embernek, amikor bizonytalan helyzetben érzi magát, akkor mindent, önmagát is átértékeli, és sokszor alulértékeli, a reménytelenség miatt. És szidja a munkáltatóját, a rendszert, és mindenkit.

De nem érdemes. Ott és akkor jöttem rá én is, hogy az ember igazán önmagára, saját családi és baráti kapcsolataira számíthat.