Te mit tanultál a dédanyádtól?

Néhány hete jártunk a szentendrei Skanzenben. Láttunk régi házakat az ország minden tájáról, mai ugye egy skanzenben nem nagy csoda. Érdekes viszont belecsöppeni a múltba, egy régi világba, ami, ha jobban meghallanánk még a hangjait, talán ma is sokat taníthatna.

Ötven évvel ezelőtt együtt lakott az egész család. Ezalatt nem papa-mama-gyerekek értendőek, hanem papa, mama, gyerekek, nagyszülők, dédszülők. Még az ükanyák is, ha megélték. Legalább három, de inkább négy generáció, akik tanították, becsülték, nevelték, szerették, és néha gyűlölték is egymást.

Az évek múlásával aztán megváltoztak a dolgok, ma pedig már hálát adunk neki, hogy nem kell együtt lakni az ősökkel, de még azért is, hogy a gyerek nem lóg a nyakunkon hosszú évekig. Kevesebb a konfliktus, békésebbek a családok.

Vagy mégsem? Többet vesztettünk, mint amit nyertünk ebből a változásból? Ami egészen biztos, régen egy gyereket nem csak az anyja és az apja nevelt, hanem a nagymama is kivette a részét a felelősségteljes feladatból. Több hatás érte a csemetét, több mintát látott, arról nem is beszélve, hogy nem volt kérdés, ki vigyázzon a kicsire, ha dolgozni kellett.

Ma a nagymama feladata, hogy élvezze nyugdíjas éveit, lehetőleg ne neveljen, csak segítsen, ha a gyerekeknek szüksége van rá. Ezzel együtt azonban élvezhet egy lágyabb szerepet is, hiszen kényeztetheti unokáját, amit szigorú szülőként nem tehetett meg.

És hogy mi a jobb? Közös háztartásban élni több generációval, vagy 300 kilométerre egymástól? Mindkettőnek vannak előnyei, hátrányai. Egy dologgal azonban nem lehet vitatkozni: a mai gyerekek szerencsések, ha megismerhetik a nagyszüleiket. A dédszülőkről már csak a családi történetekből hallanak.

Pedig nem volt az olyan rossz dolog, mikor a kert végében az almafa alatt a széken ülve megmutatta a dédi, hogyan kell hímezni.