Fotókba zárt harmóniák – Papp László @FALÓ
Nagyjából 25 éve találkoztunk először egy televízió stúdiójában. Ő volt a hangmérnök. Csendesen ült a vezérlőpult mögött, a hangját sem lehetett hallani. Minden más hang viszont remekül szólt, hamar kiderült, hogy profi. Szerettünk vele dolgozni. Aztán hosszú idő után a fotóira figyeltem fel a közösségi oldalán. Mint kiderült, mások is felfigyeltek rá. Papp László ma már a Nemzetközi Fotóművész Szövetség mesterdiplomájának birtokosa, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének tagja. Nem csoda. A képei beszippantanak, nem eresztenek. Olyanok, amiket többször is meg kell nézni. Vagy mindig látni kell. INTERJÚ
Néhány hete sokadszor jártam a Dolomitokban, napokig 3000 méter körüli magasságban voltunk, elvágva a civilizációtól, a zajos kommunikációtól, szabadon jártunk-keltünk, sátraztunk, barlangban aludtunk. Feltöltődtem, lenyugodtam, kisimultam. Az ilyen utakról hazatérve hetekig erősebbnek érzem magam, könnyebben veszem az akadályokat. De kötelességemnek érzem, hogy a természetből ne csak elhozzak valamit, hanem adjak is vissza, ezért egyre fontosabb számomra a környezet védelme.
Mi ragadja meg először a figyelmedet? Úgy képzelem, hogy fotósként valahogy másképp látsz…
Igen, talán kicsit másképp nézek. Tanáraim sokszor emlegették azt a bizonyos fotós látásmódot, amit akkor nem teljesen értettem, de már tudom, mi az. Úgy nézek egy témára, hogy fejben már komponálok optika nélkül is, keresem a legjobb nézőpontot, látószöget, látom magam előtt a kész képet. Egyébként a női és férfi fotósok kissé másként működnek ebből a szempontból. A nőket inkább a színek, a hangulat fogja meg; a pasik matekosabb agyúak, számukra inkább a formák, a geometria vonzó. Ez igaz rám is.
Totál vagy közeli?
Egyre inkább törekszem a közelire. A nagytotál, a távoli fotózás szerintem kicsit gyáva dolog. Meg lehet figyelni a képeiken, hogy a kezdők sokkal nagyobb képkivágást alkalmaznak. Aztán ahogy fejlődik az ember és bátrabb lesz, szépen halad befelé. Dinamikusabb élményt ad az akcióhoz közel lenni. Hiába tudom nagyjából ugyanazt a kompozíciót megcsinálni 20 méterről egy teleobjektívvel és 3 méterről egy nagyobb látószögű objektívvel, a képen érződik, ha közelebb voltam.
A portréképeken is látszik az arcon, pillantáson, ha egymáshoz közel voltunk a modellel és nem tíz méterről kiabáltam neki, hogy emelje fel a fejét.
Ma, amikor ennyire korszerű már a fotótechnika, mennyit számít az ember, a gondolat az optika mögött?
A technika segítség. Önmagában nem helyettesítheti a gondolatot és a kreativitást. Ezt más szakmáimban is megtanultam: egy koncertnél sem az a lényeg, hogy milyen felszerelés van felhalmozva a színpad körül. Ennél sokkal fontosabb, hogy az ember, aki mögötte áll, mit tud a technikából kihozni, annak segítségével megvalósítani. Visszatérve a fotózásra, ma már nekem is komoly felszerelésem van, de ettől nem leszek jobb fotós. Inkább úgy élem meg, hogy jobban el tudok mélyedni a témában, ha megvan hozzá a kellő technikai háttér is.
Hozzászólás zárolva.