PRIVÁT ÜZENET - 2.
A dopamin meg Barcelona, azaz újra futócipőt húztam
Új sorozatunkban, a PRIVÁT ÜZENETBEN, külföldön élő honfitársaink írják meg nekünk, mit adott számukra egy nagy váltás, egy új élethelyzet. A kezdeti rácsodálkozás után milyen örömökkel vagy épp nehézségekkel jelentkeznek a hétköznapok? Szluha Krisztina 2018-ban döntött úgy, hogy feladja budapesti életét, fejest ugrik egy szerelembe és egy új városba. Barcelonából jelentkezik…
Az elején még magyarázkodtam magamnak, hogy jó néha a levegőváltozás, a harmincas évek eleje éppen alkalmas arra, hogy újra gondoljuk az életünket, s hogy szomjazom a kihívásra.
Irtóztam volna kimondani akkor, (romantikus filmeket is titokban nézek és nem vagyok büszke rá), de ez van, már egy ideje elfogadtam, leírom: szerelemből költöztem ki Barcelonába.
Az elfogadásban segített, hogy külföldi ismerőseim nagy része válaszolta a „Téged mi szél fújt erre?” – a mi a neved és a honnan jöttél után kötelező és klasszikus – kérdésre, hogy „megismertem valakit, aki Barcelonában él”. A tendencia elgondolkodtatott, talán Barcelonában egyszerűbb szerelembe esni? Vagy lehet, hogy nem csak a másikba, hanem Barcelonába zúgunk bele? Egyáltalán bele lehet-e szeretni egy városba, és ha igen, akkor ugyanúgy számítanunk kell rá, hogy pár év után úgyis elmúlik az izgalom, és marad… ami maradni tud?
Ha így van, és támaszkodhatok a statisztikákra, a mámornak gyakorlatilag mára már annyi. Két és fél év után az agyam már nem termel dopamint, így elmarad a megszokott mámorító érzés, ha sétálok a gótikus negyed kacskaringós utcáin, ha elmegyek egy Gaudi-ház mellett, vagy ha a pincér megkérdezi, hogy keverhet-e még egy mojitot. Tök normális, hogy vannak körülöttem hegyek, multikulti meg kaktuszpark, és ha a város beszélni tudna (talán kicsit túlzásba esek ezzel a hasonlattal?), simán a fejemhez vághatná, hogy: „Látod, most, hogy itt vagyok neked, már nem is értékelsz.”
Fentek és lentek őrült kavalkádja a városhoz való viszonyom, akárcsak egy kapcsolatban. A rózsaszín köd eloszlik, a love storynak újabb fejezete kezdődik ezzel, az agyam újra normális üzemmódban. Ez a racionalitás, a pro-kontra korszaka: jó, mert sosincs nagyon hideg / tök mindegy / iszonyúan fázom, mert nincs fűtés a lakásban.
A szomszéd kertje mintha lassan zöldülni kezdene, és azon veszem észre magam, hogy a térképet nézegetem azon tűnődve, hogy milyen klassz lehet Párizsban élni. Vagy Rómában? Vagy Kyotoban? Közben a múlt is támad, alattomosan. Azaz a múlt (időnek hála) megszépült változata. Jönnek a bezzegek: bezzeg otthon van családi vasárnapi ebéd, bezzeg van Duna-part, bezzeg mindenkit értek.
Hozzászólás zárolva.