PRIVÁT ÜZENET - 2.
A dopamin meg Barcelona, azaz újra futócipőt húztam
Új sorozatunkban, a PRIVÁT ÜZENETBEN, külföldön élő honfitársaink írják meg nekünk, mit adott számukra egy nagy váltás, egy új élethelyzet. A kezdeti rácsodálkozás után milyen örömökkel vagy épp nehézségekkel jelentkeznek a hétköznapok? Szluha Krisztina 2018-ban döntött úgy, hogy feladja budapesti életét, fejest ugrik egy szerelembe és egy új városba. Barcelonából jelentkezik…
Honvágyam van, na, és unom a tapast.
Aztán szombat lett. Reggel zöld tea, fekete kávé ebben a sorrendben (éljenek az új szokások), és miközben Charles a teraszon teljes megszállottsággal merült bele a kertészkedésbe, én nagyon nehezen meggyőztem magam, hogy öt és fél hónap után elvánszorogjak futni. Végre kisütött a nap, kisebb tömegnek tűnő maszkos emberek andalogtak a tengerpart felé vezető sétányon, úgy tűnt mintha mindenki boldog lenne. Meg is zavarodtam, mi ez a jó kedv? Ezek nem normálisak, Covid van…
Aztán 3 perc futás, majd 10 perc gyaloglás, újabb 2 perc futás, megint 11 perc gyaloglás után megérkeztem. Ott álltam a tengerparton a szikrázó napsütésben, egy szál rövid ujjú pólóban, körülöttem gördeszkáztak, padon ücsörögtek, mások napoztak, szörföztek, söröztek. Volt, aki úszott, morajlott a tenger, a sós levegőt éreztem az orromban, és minden további közhely… Én meg percekig álldogáltam, és csak vigyorogtam megállíthatatlanul, hogy nem igaz, mekkora mázli, hogy Barcelonában élek. Ha bele lehet szeretni egy városba, akkor bele lehet szeretni újra meg újra ugyanabba a városba is, nem igaz?
A biológusok szerint a dopamint az oxitocin hormon váltja fel, ami a kötődésről gondoskodik. Ezek szerint most, hogy nem látom már tökéletesnek Barcelonát, kezdek igazán ragaszkodni hozzá (ki érti ezt), és anélkül, hogy mindez tudatosulna, köteleződök el igazán.
Tűkön ülve várom a következő dopamin adagomat.
Hozzászólás zárolva.