A fülbevaló története
Egészen ősi leletekből tudjuk, hogy a fülbevalót nemcsak nők és gyerekek hordhattak, hanem férfiak is: különösen a harcosok, tiszteletreméltó vezérek.
Az ókorban a fülbevaló hozzátartozott az öltözködéshez, gyakran hordtak félhold alakú ékszert.
A középkorban a Délkelet- és Közép-Európában szépen díszített fülbevalókat hordtak, de Nyugat-Európában nem kedvelték, soha nem jött igazán divatba, pedig az olasz reneszánsz alatt a nők drágakövekkel és nagy gyöngyökkel hódították a férfiakat.
A 17. század elejére szinte egész Európa megszerette a fülbevalót, de gyöngyök helyett már szinte csak drágaköveket használtak, az ékszerek hátoldala pedig zománcozott volt. A kézművesek egyre különlegesebb darabokkal álltak elő, a szokványos anyagok mellett elefántcsontot és teknősbékapáncélt is használtak.
Európa legügyesebb ékszerkészítőit a Napkirály uralkodása alatt Franciaországban lehetett megtalálni. A divat ekkor a három kis inga volt, ami drágakőből készült, ezt „girandoles”-nek nevezték. A 18. században mindenki briliánst hordott, nem csak nyakékként, de fülbevalóban is.
A rokokóban a lógós fülbevalók játékos mozgékonyságát szerették, a klasszicizmusban pedig pont az ellenkezőjét, a szigorú egyszerűséget. A biedermeier-korszakban ismét odafigyeltek a fülönfüggőkre, színesek lettek, feltűnőek, és főként aranyból és kövekből készültek.
Később ezek a formák cserélődtek, hol eltűntek, hol újra felbukkantak. A 20. században már műanyagból is készítettek ékszereket, fülbevalókat, a nyolcvanas években a nagy, harsány színű fülönfüggők jöttek divatba. Bár ezek egy időre eltűntek, az elmúlt pár évben újra reneszánszukat élik.
Hozzászólás zárolva.