A hattyú élete
Lőttek ránk. Édesanyánk már hetekkel korábban odasúgta, még mielőtt elindultunk volna, még akkor, amikor épp csak hullani kezdtek a levelek a fákról, még akkor, amikor oda-odatévedt egy-egy kisgyerek a partra, és kenyérdarabkákat dobált elénk a vízbe, amikor valójában épphogy csak tudtam repülni. Odasúgta, nekem és a testvéreimnek: bajt érzek, vigyázzatok!
Hogy félek-e a haláltól? Nem ismerem, tehát igen. Mindenki fél tőle. Az öregek, mert öregek, a fiatalok, mert fiatalok. A Karikás is fél, látom rajta, bár váltig állítja, az emberek közt vannak jók is. Azok ott lenn bizonyosan nem jó emberek. Vagy inkább ők is félnek. Mert ők sem ismerik a halált.
Mondják, egyre többen mondják, hogy a halál kinézett magának bennünket. Titokzatos és kíméletlen módon veti ránk hálóját. Édesanyánk is ezt súgta oda. És hogy, ha nem félünk, akkor a halál nem talál meg bennünket. Hogyan kell nem félni?
Azt hiszem, ezt nekem senki nem fogja megtanítani.
Eddig, itt fenn, repülés közben soha nem féltem. Most, hogy társaim véresen hullanak alá, már nem érzem magam biztonságban. Sem lent, sem fent. Vissza minek is fordulnék. Kicsit fáj a torkom. Repülök tovább. És rábízom magam az áramlatra, amit olykor-olykor tisztán és pontosan megérzek. Ilyenkor – tudom -, nem érhet baj. Mintha Isten puha-meleg tenyerén pihennék, és az repítene tovább az úton.
Hozzászólás zárolva.