Szomorú voltam, és hogy még inkább az legyek, betértem a moziba egy francia filmre. Bár péntek, késő délután volt, mindössze hatan-heten ültünk a (nem multiplexes!) nagyteremben, és többségünk egyedül. A homok alatt (rendező Francois Ozon) egy középkorú házaspárról szól. Végre elmennek vidéki, a tengerparttól kényelmes kocsikázásnyi távolságra lévő erdei nyaralójukba. Spalettát nyitnak, kávét főznek, motoszkálnak, lefekszenek aludni. Másnap kimennek a partra – egy elhagyott szakaszra – és míg a nő olvas és napozik, a férfi úszni megy. És nem jön vissza. A feleség (Marie Drillon alias Charlott Rampling) persze keresi, keresteti… Amikor néhány jelenet múlva mégis otthon vannak mindketten, a néző nem érti. Legalábbis én pár percig nem értettem. Azután persze kiderül, hogy…, de nem akarom lelőni a poént. Nézzék meg! Hogy kik? Hát azok, akik középkorúak, szomorúak vagy csak szeretnének kicsit szomorúak lenni, és nem bánják, ha a vásznon hosszú percekig nem történik semmi. Illetve akiket nem bosszant, ha egy egyedülálló, nem túl szép, nem is túl sikeres, de azért valahol mégiscsak vonzó értelmiségi nő ahelyett, hogy boldogan belevetné magát a barátai által tálcán hozott, korban és társadalmi helyzetben abszolút hozzáillő férfi karjaiba; iszonyúan megalázza szegény pasit.
(l. r.)
Facebook hozzászólás
Hozzászólás zárolva.