A Nagy Könyv-szavazó show

Kezdetben, mikor az első beharangozókat láttam, még voltak illúzióim, s lelkesen azt mondtam: ez igen! Ma, amikor egyre kevesebbet olvasnak szépirodalmat az emberek – sajnos életkortól függetlenül – végre egy kellemes, vonzó megfogalmazású, hiteles embereket megszólaltató, ösztönző reklám!

Ám, ahogy haladt előre, s kiderült, hogy ez tulajdonképpen egy össznépi show műsor jellegű kampány, mely egy zaklatott szavazásba torkollott – már egyre kevésbé tetszett. Lehet azért, mert kialakult ízlésem van, sokat olvastam, s olvasok ma is, de ma már válogatok – mivel a klasszikusok széles tárházát végig olvastam ifjabb koromban. Ez a show azonban nem arra akar ösztökélni, hogy olvassanak az emberek többet, nem elégszik meg azzal, hogy valóban értékes irodalmi műveket ajánljon, nem ízlést szeretne formálni, hanem győzteseket akar kikiáltani. Immár csak tizenkettőt, a show nélkülözhetetlen elemeire hangszerelve.

De miért kell az irodalmat – s tágabb értelemben a művészetet – beszorítani egy szavazási procedúrába? Mintha hasonlítható lenne egy politikai, vagy civil szervezet legjobbjainak kikiáltott megválasztására. Lehet-e össznépi objektívitásról beszélni a művészet területén? S aki semmi mást nem olvas el, mind a győztes tizenkettőt, az már olvasott és művelt ember lesz? Miért nem lehet meghagyni a szubjektivitást, a szubjektum önálló véleményét és élményét? Miért pont az a tizenkettő, vagy száz a legjobb? Kinek? S kit érdekel, hogy hánynak? S azok, akik belementek a játékba, és szavaztak, azoknak most csalódottaknak kell lenniük, mert nekik nem az a száz, vagy tizenkettő a kedvencük? S, aki véletlenül abból a százból néhányat nem olvasott el, s a végső tizenkettő közül sem mindegyiket, de van több tucat másik kedvence, az most műveletlen?

Miről is szól tulajdonképpen most a történet? Egy össznépi, csatornacsalogató show-ról, vagy arról, hogy olvassanak többet az emberek?