Egy idegenvezető feljegyzései
A Szahara nomádjai: a tuaregek
Földváry Eszter idegenvezető több mint negyven éve kísér turistákat szerte a világban. Egy amerikai utazási iroda munkatársaként eddig huszonötször utazta körbe a Földet, de most ő is, mint a turizmusban dolgozók többsége kényszerszabadságon van. Szabadidejében a fotóit rendezgeti és feljegyzéseket készít emlékeiből, amelyek közül néhányat a következő hetekben vendégszerzőként az Életforma olvasóival is megoszt.
Következő utazásom célállomása ismét Afrika, a tuaregek földje Nigerben. Egy elvarázsolt világ, a nyugati civilizációból érkező turisták úgy érezhetik magukat itt, mintha egy kalandfilm szereplői lennének.
A landoláshoz készülődve, a repülőgép ablakából különleges kép tárult elénk. Végtelen síkság terült el alattunk, egy homokszínű város körvonalait láttuk lapos tetejű házakkal, földutakkal. Sehol egy fa, egy zöld folt, vagy egyéb más színek. Hihetetlen fogadtatásban volt részünk, amikor leszálltunk Agadezben: gépünk mellett turbános tuareg harcosok járták táncukat, indigókék kaftánt viseltek, a fuláni férfiak pedig sárgára festett arccal szemük fehérjét villogtatták felénk. Döbbenten és kíváncsian figyeltük, hová érkeztünk.
Életképek a fővárosban
A tuaregek fővárosát készültünk meglátogatni, ha egy nomád nép esetében beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről. Pár száz évvel ezelőtt az Air vidék szultánjának sikerült ide telepíteni őket, a mai napig ez Niger egyik legnagyobb városa és a vidék történelmi központja. Továbbra is itt van a régió szultánjának székhelye.
Itt tartózkodásunk során bejártuk a történelmi városrészt, ahol a helyiek hétköznapi életébe is bepillanthattunk egy kicsit. Az utcán, a kávézók előtt turbános, nagy kaftános férfiak ücsörögtek, kisiskolás gyerekek az iskola előtt az árnyékban a földön ülve figyelték a tanítójukat. Sehol sem volt tömeg, autósforgalom csak elvétve akadt ebben a városrészben. Az emberek békésen tették a dolgukat. Mintha megállt volna az idő.
A város a mai napig megőrizte az eredeti szerkezetét és kinézetét. Az utakat homok borítja, a házak vályogból épültek és a belső udvarra nyílnak, az utca felé nincsenek nagy ablakok. A muzulmán építkezésre általában jellemző, hogy az emberek nem akarják megmutatni másoknak családi életük színterét, illetve a forró éghajlat miatt az épületeket kevesebb ablakkal látják el.
Megnéztük a város egyik legszebb régi épületét, a pék házát, ami ma múzeum. Falait gyönyörű geometrikus formák díszítették, csak egy gazdag ember engedhetett meg magának ilyesmit.
Eljutottunk a város legfontosabb és legősibb épülethez, a Nagy mecsethez is. Tornya a világ legmagasabb vályogtéglából készült építménye, 27 méter magas. Fel is másztunk csigalépcsőkön a tetejére, csoda kilátás nyílt onnan a lapos tetős, régi stílusában pompázó városra.
Találkozás a szultánnal
Nagy kegyben részesültünk, mert a szultán személyesen fogadott minket a palotájában, ami közvetlenül a mecset mellett található, egy folyosó is összeköti a két épületet. Az első ember, akivel a palota udvarán találkoztunk egy színes egyenruhát viselő őr volt, az árnyékban heverészett. Egy társa vezetett el minket az audiencia színhelyére, egy teraszra. Hamarosan megjelent a szultán is, alacsony, kissé korpulens középkorú férfi, színes, nagy kaftánban, fején turbán. Udvariasan kérdezgetett minket, mi kissé megilletődve válaszoltunk, hiszen egyikünk sem találkozott eddig igazi szultánnal. Mint kiderült, őfelsége máskor is szívesen fogadja az ide látogató turistákat.
Szállásunk az ottani mérce szerint a város legjobb hoteljében volt. Néhányan az utasok közül megdöbbentek, amikor megtapasztalták, hogy a szobájuk ajtaját nem lehetett becsukni, a csapból rozsdás víz folyt és a megszokott komfort jeleivel egyáltalán nem találkoztak. De aztán megértették, hogy a világ egyik legeldugottabb városába érkeztünk a Szahara közepén és a kaland kedvéért el némi kényelmetlenséget is el kell viselniük. Egy étteremben vacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk. Vendégeinknek nem árultuk el, hogy a szállodában nincs konyhai személyzet, csak egy kis konyha árválkodott az épület tetején és mellette pedig az étkezőhelyiség. Másnap hajnalban keltem, mert nekem kellett 35 embernek elkészíteni a reggelit. Sütöttem a rántottát, kollegám besegített, ő főzte a teát és a kávét. Szerencsére volt egy pincér, aki legalább a felszolgálásban segédkezett. Az utasok kissé csodálkoztak, hogy én lettem a szakács, de nagyon ízlett nekik a főztöm.
Tevevásár
A reggeli program a tevevásár volt. A teve a tuaregek legfontosabb állata, az egész sötét barna és világos barna színű állatok mellett fehérekkel is találkoztunk. A karavánok a mai napig a hátukon szállítják az árujukat, a pompásabb példányokból pedig harci tevét nevelnek.
Ezeket súlyos összegekért exportálják például az Arab Emirátusokba. A piacon a tevéken kívül kecskéket is árultak, ők jól bírják ezt a kopár vidéket és a meleg éghajlatot. Ha akartunk volna, vásárolhattunk volna kitömött vadállatokat, vagy szárított húsokat, amelyek gerendákon lógtak, sőt még szárított erős piros paprikát is. Hatalmas volt a nyüzsgés mindenhol, szórakozva figyeltük a kék lebernyegekbe öltözött, hatalmas turbánokat viselő férfiakat, kardjukkal az oldalukon, amint alkudoznak, vagy tevéiket vezetik.
Innen indultunk dzsipjeinken új kalandok és sátortáborunk felé a Szaharába. A folytatással jövő héten jelentkezem.
Ha tetszett, ezt is olvasd el Földváry Esztertől:
Tibet- a jelen a múlt tükrében
Hozzászólás zárolva.