„A szenvedés fanatikusa lettem” (7. rész)
„Mostanában örökké beteg voltam, a főbetegség mellett. A szenvedés fanatikusa lettem. Szomorú keresztény. Hallgatásom oka teljes, tökéletes, szellemi, erkölcsi, testi, lelki impotencia… Jobb szeretnék semmi lenni, mint valaki. Dicsvágy nem bánt, szerelem nem háborgat, élni nem tudok.”
(Melankólia, 1925)
Az utolsó nyolc esztendő: Juhász Gyula remeteéveinek versei betegségével, szenvedésével, borúlátásával vannak tele.
Bennem jár, hallom, mint kopog,
Álomtalan, vak éjeken,
Kopog, dobog, indul, megáll,
És jár tovább hűségesen.
Figyeli néha, alszom-e?
Figyelem néha: alszik ő?
Fölöttünk ápolónk virraszt,
A végtelen és bús Idő.
(A rém, 1930)
Juhász kedves barátja, a festő, Gulácsy Lajos tragédiájáról írt egy cikket (A szépség betege, 1925), mely egyben önprognózis is volt: „Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe.”
Az öngyilkosság mint téma költészetében is megjelent. 1906-ban látott napvilágot az Öngyilkosok című verse, melyet rendre előcitáltak egy-egy öngyilkossági kísérlete után. Nincs információ arra vonatkozóan, hogy a vers megírásakor volt-e próbálkozása. Valószínűbb Zonda Tamás véleménye, mely szerint semmi nyoma sincs saját elszántságának, bár megérti „a maguk akaratából elmenőket”:
„Méltók reá, hogy megsirassuk őket,
mi boldogok, kik élni még tudunk.”
A költő a végső okot az egyik önarcképében nagyon helyesen felismerte: amikor a régi fényképek között atyjának az arcképét nézegeti, az atya sorsa a magáét is eszébe juttatja.
„És én vagyok, sötét költő, fia
Kin nem segít se asszony, se imádság,
Hozzászólás zárolva.